Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi–kicsi lány, pont, mint Te. Pancikának hívták őt, éppen, mint Téged! Pancikát mindenki szerette, ő is szeretett mindenkit, aki körülvette. És hogy mit csinált Pancika legszívesebben? Hiszed vagy sem, legeslegjobban táncolni szeretett.
De ne rohanjunk a dolgok elébe, inkább kukkantsunk be hozzá!
Pancikát ezen a napon is lefektette anyukája egy jó kis ebéd utáni szundításra. El is aludt nemsokára, s hogy, hogy nem, a saját szobájába álmodta vissza magát: az ágyacskájában feküdt, de álmában sehogyan sem jött álom a szemére. Csendesen nézelődött körbe. A falon napsugár táncolt, ez nagyon tetszett Pancikának, aztán felfedezte, hogy a függöny táncra kelt egy játékos szellővel, ide–oda tekergett, a magasba lendült, hullámok futottak végig a redőin. Egészen belefeledkezett a látványba, amikor egy nagy lebbenés után egy kis tündérlány légies alakja bontakozott ki a függöny selyméből. Kecsesen meghajolt, a fejével is biccentett egy aprót Pancika felé, és most egyedül perdült táncra.
– Szervusz! Én Tánctündér vagyok – mondta mosolyogva a tündérlány, amikor a tánc végén közelebb lépett.
A kislány csodálkozva nézte a tüneményt.
– Én is szeretek táncolni – suttogta megilletődötten.
– Tudom!
– Igen?! – Pancika kíváncsian felült a kiságyban.
– Éppen azért jöttem hozzád, mert tudom, hogy szeretsz táncolni.
– Ezért jöttél? De jó! – tapsolt örömében a kislány.
– Meg azért, hogy elvigyelek egy kis utazásra.
– Nem mehetek el csak úgy, Anyukám engedélye nélkül.
– Helyes! De majd megkérjük szépen! – csippentett cinkosan a szemével a tündérke.
És anya már bólogatott is:
– Elmehetsz, Pancika, elmehetsz a tündérlánnyal, tudom, ő vigyázni fog rád… – mondta, aztán ellibbent.
– De jó! – lelkendezett a kislány, de azért volt benne egy kis szorongás is, mert soha nem ment el idegennel sehová, csak akkor, ha ott volt anya, apa, a nagymami vagy a nagypapa.
– Ne félj! – hajolt közelebb a tündérlány. – Tetszeni fog, amit mutatok!
Megfogta Pancika kezét, egy kicsit felemelte, majd nagy szökkenésekkel kisuhantak a szobából.
– Először a levéltáncot tanítom meg neked, jó?
Pancika szó nélkül bólintott.
Egy ligethez értek. A kis tündér ekkor fordult egyet, és azon nyomban egy csodálatos zöld levélruha volt rajta, olyan volt benne, mintha ő maga is egy bokor vagy fácska lenne. Pancika nézett rá áhítattal, de aztán a tündér őt is megforgatta, majd egy csettintéssel egy tükröt is odavarázsolt a kislány elé. Pancika most ámult csak igazán! Neki is ugyanolyan ruhája volt, mint a tündérnek.
Hirtelen zene szólt, s a csodálatos ritmusra Pancika lábai önmaguktól indultak el. Jobbra–balra hajlott, fordult, lebbent, ahogy a levelek lengedeznek a fák ágain.
Sokáig táncoltak, aztán a tündérlány intésére elhallgatott a zene, ők pedig egy fordulással levetették a zöld ruhát.
Pancika elszomorodott egy kissé, mert szeretett volna még táncolni.
– Ne búsulj! – találta ki a gondolatát a tündérlányka. – Táncolunk még! Hová is vigyelek, hová? Felhőtánc lesz a következő, jó?
Pancikának ez nagyon tetszett, élénken bólogatott, még tapsolt is hozzá.
Hipp–hopp, máris a kékséges kék égbolton suhantak, s nemsokára célba értek; apró bárányfelhők sokasága vette őket körül. A tündér rögtön munkához látott. Egy–egy fordulás és mindketten hófehér tüllruhában pompáztak, melyben megtévesztésig hasonlítottak a felhőkhöz. A szél se tétlenkedett, mintha hárfa szólna, úgy muzsikált a táncukhoz. Suhantak, forogtak, egybeolvadtak, széthussantak – csodálatos táncot lejtettek, de ennek is vége lett egyszer.
De Pancika most nem bánkódott, inkább lelkesen kérdezte:
– Megyünk még máshová is?
– Megyünk ám! Az lesz csak a táncok tánca! – mosolygott sokat sejtetően a tündér.
És már repültek is, míg egy tarka–barka, bódító rét fölé nem értek.
– De szépek! – kiáltott fel Pancika a sok mezei virág láttán.
– És milyen illatosak! – tette hozzá a tündérke.
Ezzel már fordult és egy kecses szitakötő lett belőle, míg Pancika egy meseszép pillangójelmezt kapott pompázatos bíborszárnyakkal.
– Ó! – a kislány csak ennyit tudott mondani, amikor megpillantotta magát a harmattól szikrázó varázstükörben.
– Gyere! – húzta magával a kistündér, mert már hallani lehetett a táncra hívó muzsikát, amely most madarak trillája és méhek zümmögése volt.
Felröppentek. Alattuk a hirtelen jött szellőben lágyan ringatózott a rét megannyi virága, a pipacsok megrészegülten forgatták tűzpiros fejüket, a szarkalábak lila fürtjei vidáman csilingeltek és a margaréták tapsoltak hófehér szirmaikkal, míg Pancikáék odafenn ropták sok–sok pillangóval, szitakötővel, katicával együtt.
Ilyen fergeteges táncot talán még a jó öreg Nap se látott, mert úgy rájuk csodálkozott, hogy ragyogott minden, mintha aranyporral hintették volna be a tájat.
Pancika el is szédült a nagy forgásban, úgy annyira, hogy le kellett csuknia a szemét.
– Köszönöm! – motyogta. – Ez nagyon szép volt!
– Mi volt szép? Mit álmodtál? – hallotta meg Anya hangját.
– A tánc a falevelekkel, a felhőkkel és a pillangókkal… Ahová a Tánctündér vitt – nézett Pancika a libbenő függöny felé. – Onnan jött elő, a függönyből.
Bizony, onnan! Vagy álmodtam… álmodtad… álmodtuk… ?
Szép volt! Mese volt!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Józsa Mara
