Egybefutnak nappalok és éjek,
számodra már se fény, se sötét.
Csak a szemedben van még élet.
Ülök előtted, múltadat kérdem.
Fogod kezem.
Emlékek szavakká állnak össze.
Újra ifjú vagy és kacér,
de a kór nem enged látni,
a szó elhalkul ajkadon.
Kettőnk között mindig a szem
és a kéz volt erős.
Ilyenné tettél.
Ezt érzem most is,
annyi év után, hogy
látogatóba megyek hozzád.
Mindig mondtad,
a végén mindenki egyedül marad.
Igaz. Te a párnák között,
foszlott gondolataiddal, én várható hiányod
felfoghatatlan érzésével.
Ugyanaz a nyugalom száll meg, mint akkor,
mikor fáradt kezed szorítását már nem éreztem.
Magaddal vitted ifjúságod minden örömét,
asszonyéleted keservét,
őszidőd melengető napjait.
Sosem nyíltál meg igazán.
Titok maradtál, ez volt az erőd.
Az örökségem.
Ezt érzem most is
annyi év után, amikor
látogatóba megyek hozzád.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.22. @ 22:24 :: Kovács Ilon
