*
Még ma megveszem
a fehér gyertyákat,
de csak november elsején
viszem ki fáklyának,
lángja fénye a lelketeket érje,
világítson Nektek, fenn,
valahol a végtelenben.
Érezzétek Mindannyian
szívem minden dobbanását,
ha máskor nem is,
de Halottak Napján,
én feketében,
Ti általam látott hófehérben,
öleljük át egymást,
kint a temetőben.
Én,
majd
ha imát
mormolok,
Értetek,
vagy inkább
magamért(?),
a virágcsokrot
lelkemmel átszőve
a sírra ráteszem,
gyertyát gyújtok,
fáklyafénnyel
világítson.
Tinéktek.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.09. @ 20:27 :: Markovics Radmila
