*
Piszkeéréskor ültél mellém,
nem ragyogott szebben a Nap,
nem száguldtak csillagok az égen,
az emberek körülöttünk egykedvűen ültek,
ablakon kinéztek, halkan beszélgettek,
csak mi ketten lettünk szebbek.
Tudtam: hozod a piszkét.
Tudtad: várom a piszkét.
Az anyád elvette tőled,
az anyámnak a kezébe tetette.
„Megmondom az enyémnek,
mondd meg a tiédnek:
ők ketten testvérek.”
Piszke nélkül találkoztunk, átölelt…
„szeretőm az én karjaim közt elalélt”
jutott az eszembe…
Nem lehet.
Tudom.
Sírtunk mindketten.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.23. @ 22:48 :: Markovics Radmila