Fent járok a Kőlyukgalya tetején. Kopasz fák ágai meredeznek körülöttem, s fekete, száraz téli ágaikkal, mint valami mérges vad–disznók sűrűsödnek a bokrok. Januárvégi csend. Nagy–nagy álmos csend és köd.
A ködben egy árnyék imbolyog. Tétovázva kerülgeti a bokrokat. Hatteras kapitány szelleme lehetett ilyen.
Egy száraz ág megreccsen alattam, mire a „fantom” megszólal:
Te csinálod ezt a zajt?
Mégsem kísértet. A barátom.
Együtt indultunk fel a hegyre kora délután. Amikor még magasan úsztak a felhők, s szép kilátást ígért a hegytető. Át a kopasz erdők, fehér oldalak fölött, le az Alföldre, egész a Tiszáig talán. Ahogy kapaszkodtunk azonban felfelé az oldalban, úgy jöttek lefelé a felhők; s mire felértünk a nyeregbe a két csúcs közé, már benne jártunk. Köd lett körülöttünk; puha, szürke gomolygás. És csend. Ezért hallatszott zajnak a kis ágreccsenés is.
Most már nem akarunk felmenni a csúcsra. Semmi értelme. Úgysem lehetne látni semmit.
Megyünk hazafelé. Az eltévedéstől nem félünk. Legföljebb nem találjuk el a legrövidebb utat, és egy kicsit kerülünk.
De nem tévedtünk el. Az ösvény egyre jobban ereszkedik. Megyünk rajta óvatosan. Mintha meseerdőben járnánk, s attól félnénk, hogy felébresztünk valakit.
Az oldalban valami zörög. Lassan, tétován.
Mi az? Ember? Madár? Vad?
Nem lehet tudni. A zörgés halk és bizonytalan, távoli, egyre elfoszlóbb, majd beletűnik a ködbe. (Ma sem tudok ennél megfelelőbb kifejezést találni. A hallható zörej beletűnt a ködbe, mint egy szétfoszló árnykép.)
Erre mesék vannak. Titkok, álmok, vágyak, melyektől terhesek a felhők, és most leszálltak velük.
Nem is szürke ez a köd. Fehér. Csendes, dédelgető, titkokat ígérő. Fehérlik az út is. Hó!
Felnézek: semmi. Szürke felhők, alig látni a fák csúcsait is. De lent: hó. S ahogy lefele nézek, meglátom az első hópelyhet. Valahol térdem magasságában, s hullik le egyenest a bakancsom orrára. Jobban figyelek, s egyre többet veszek észre. De mind lent, derékmagasságba alatt. Még nem igazán pelyhek, inkább csak kristálykák.
De már hó. Itt születik körülöttünk.
S csönd van. Végtelen csönd.
Ahogyan ereszkedünk lefelé, úgy növekszenek a pelyhek, úgy imbolyognak egyre magasabbról. Az út már fehérlik, s mi megyünk egyre beljebb ebbe a csodába.
Aztán megtörik a varázs.
Gyenge zaj hallatszik, s az ösvényen megjelenik egy felfelé igyekvő férfi. Megáll egy pillanatra, észrevesz bennünket, s nem tudom, mi van az arcán: csodálkozás, meghökkenés, ijedtség, harag? Biztosan elámult, hogy itt emberekkel találkozott.
Már megy is tovább. Siet. Jó utat kell megtennie Kisgyőrig, mert fedelet hamarabb nem talál.
Eltűnik, lépte se hallik. Az ösvényen azonban ott a nyom. Már nem meseerdő ezt, ahol a hó születik. Csak erdő, ahol esik a hó és emberek járnak az utakon.
S közben váratlanul előbukkan egy asszony. Jön felfelé, furcsa arccal ránknéz, aztán megy tovább, már nincs is, csak a kettőssé vált nyom tanúskodik arról, hogy erre járt.
(Most, évek multán okoskodhatnék. Magyarázhatnám, hogy így meg úgy… Valami homályos összetartozást éreztünk a két ember között; de tél volt, s gondolatink belefulladtak a hóba. Ma már hiába próbálnám gondolatban követni őket, csak elmosódó, szürke alakjuk tűnik be a hóködbe.)
Mentünk mi is.
A hó egyre jobban hullt, már nem is hullt, esett, zuhogott. Betemette a gödröket, elsimította a keréknyomokat, eltüntette a csapásokat. Mire leértünk a hegyről, újra egyedül voltunk a világban, s az országúton bokáig érő töretlen hóban mentünk, míg sapkánkon, vállunkon vastag hópárnák alakult ki. Újra Hatteras kapitány szellemei voltunk. Vagy Franklin expedíciójának utolsó élő emberei törtettek így előre a sarki hóesésben, csakhogy őket a bizonytalan fagyos másnap várta a meleg szoba helyett? Vagy Jack London prémvadászai?
Mentünk. Nyomunkat belepte a hó, és talán nem is léteztünk.
*
Az igazi ajándékot másnap kaptuk a téltől. A Lőrinchegyen a műút majd’ két kilométer hosszan egyetlen összefüggő csodálatos hópalota volt. Schönbrunn, hóból. Utolérhetetlen finomságú hócsipke, régi idők híres csipkeverőnőinek munkája, makulátlan hószőnyeg, hódunna, a legkisebb gallyacskán is ujjnyi hó.
És csend, csend, csend!
Tévetegen járkáltunk a műút szűz havában, és nem szóltunk, mert minden hang megtörte volna az ünnepet.
Délutánra elmúlt a varázs. Az idő kicsit megenyhült, a hó egy része lepergett a fákról, az utat a szánok letaposták, a hulladékban madarak kutattak, és a reggeli tündérvilág elszállt.
Csak lelkünk őrzi emlékét, meg néhány fénykép, hogy hol volt, hol nem volt, talán igaz se volt: volt egyszer egy hóból épült tündér–palota…
(1961. január)
Legutóbbi módosítás: 2010.10.06. @ 11:59 :: Nagy Domokos Imre dr.
