Nagyajtai Kovács Zsolt : Csak úgy írogatok X. rész

Nyomtatás

Számvetések ideje

Csak úgy írogatok. Már megest, esmég, újra és újra. Valamikor a tavasszal azt gondoltam, hogy én már nem fogok csak úgy írogatni, hanem ha mégis írnék valamit, akkor annak konkrét témája lesz, szépen felépítem, bevezetés, tárgyalás, cselekmény kibontakoztatása, tetőpont, befejezés, meg ilyenek. Szépen megszerkesztem, aztán a kedves (számomra különösen kedves) olvasók meg olvassanak. A kicsike ördög azonban folyton ott motoszkált bennem, mert be kell valljam, nagyon szerettem írogatni. Mostanában hiányzott is az, hogy nem csaponghattak a gondolataim össze-vissza, nem írhattam le azokat eredetiben, ahogy az agyamban megszülettek. Az írogatás izgalmas dolog, legalábbis nekem. Nincsen neki konkrét szerkezete, nincs felépítve, csak témája van. De az aztán van… Az ember püföli a billentyűket, és minden zöldséget (írhattam volna úgy, hogy zőccséget, de már mégiscsak nem…) leír, ami a témával kapcsolatban eszébe jut. Nem mindig szerencsés a dolog, de én szeretem, engem mindig csábított ez a fajta kalandozás. Szabadon lehet írni, ami jön, lehet, hogy néha hülyeségeket is, de azt sem bánom, hiszen néha én magam is hülyeséggel vagyok telve. Az életem is egyfajta kalandozásból állt, nem bántam meg semmit sem, csak most már lassan jobb lenne, ha egyhelyben maradhatnék. Jó lenne megállapodni valahol, és bár ez nekem nemigen sikerült még eddig az életemben, most van valaki, akiért mindenre képes vagyok, még megállapodni is. Csak jó lenne, ha ő is elhinné, hogy hatvanéves koromban tán benő végre a fejem lágya. A fejem lágyával, és annak benövésével kapcsolatban azért vannak még aggályaim, egyszer valahol leírtam, hogy mire benő a fejem lágya, addigra meglágyul a férfiasságom feje, de hála a természetnek, ettől még messze vagyok. Nem a fejem lágya benövésétől, hanem az újabb lágyulástól.

    Csak úgy írogatok. Neked, nektek, magamnak, mindenkinek. Hogy miről írogatok, az mindig attól függ, mi foglalkoztat engem a legjobban. Nos, mostanában – tán a korom miatt, vagy a rámtámadni készülő kórság okán – azzal szórakozom, hogy számvetést csinálok magammal, úgy gondolom, hogy eljött a számadás és a számvetés ideje. Milyen jót fogok röhögni tizenöt év múlva magamon, ha kiderül, hogy csak vaklárma ez a hülye kórság, kutya bajom, ha jóllakom, hihihi… Na, mindegy. Szóval, csak úgy írogatok, és számvetéseket csinálok. Merthogy eddig nem volt eseménytelen életem, ezért aztán úgy gondoltam, hogy harmincéves koromtól tízévenként gyártok egy-egy sajátságos számvetést. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy attól sajátságos, mert minden rosszat, bolondságot, marhaságot vagy végzetes tévedést ki akarok cicomázni, és úgy feltüntetni mindenki előtt, hogy azok, bár megtörténtek, én a történések ellenére semmiről sem tehetek, engem csak vitt az ár, csupa véletlenségből kerültem bele, rossz helyen voltam, rossz időben… Neeem, nem, mindent vállalok, és mindent, amit tettem, azt saját akaratomból tettem. Kerestem a rossz helyeket, és azt is tudtam, mikor vannak azok a bizonyos rossz időpontok. Már az imént mondtam, hogy nem bánok semmit sem, ezt persze könnyű kijelenteni, mert mi lenne, ha bánnám? Akkor is megtörténtek volna, legfeljebb bánatomban megszaggattam volna a ruhámat, és kilógott volna belőle a fenekem. Akkor inkább aszondom, hogy nem bánom. (Azért csendben megsúgom, van egy-két dolog, amit — ha nem is bánok, azért egy kicsit mégiscsak bánok — ma már nem tenném meg.) A számvetések elkészültek, csöppet sem lehetek magammal elégedett, ezért nem is vagyok az. De legalább egyedül élek, és az én esetemben ez az állapot ebben a pillanatban még a legjobb. Már csak a legvégső, összegző számvetés van hátra, de azt nem is fogom mostanában elkészíteni, majd csak akkor, ha tudom, közel a befejezés. Csak akkor meg azt nem fogom tudni, hogy minek, kinek, miért csinálom, hiszen akkor már olyan mindegy lesz. Rajtam kívül a kutya sem fog azzal törődni, hogy szerény személyem mivégre tartózkodott a világban a fene tudja, hány évet, és arra sem lesz kíváncsi senki, hogy tettem-e valami jót az életben, vagy nem.

    Csak úgy írogatok, talán csak magamnak, hátha könnyebb lesz kicsit, ha kiírogatom magamból. Ha még lesz olyan ember is, aki elolvassa, hát magára vessen… Azért kéne, hogy könnyebb legyen, mert bár nem bánok semmit sem, néha mégis nyomaszt egy-két emlék. Főleg a közelmúlt néhány emléke, de nem ezzel akarok én foglalkozni, hanem azzal, ami most szép az életemben, és amire (akire) éppen közel hat évtizedet kellett várnom. Nem is igaziból élek én egyedül, csak fizikailag, mert a lelkemben egyfolytában velem él a Kedvesem, és igazi ünnepnapoknak számítanak azok a napok, amelyeket mostanában együtt tölthetünk. A gyermekeim, az unokám, s néhány egyéb szép emlék mellett ő az, akiért érdemes élnem. Túl nagy kérés lenne a sorstól, ha azt kérném tőle, ezt a boldogságot hagyja meg nekem, nekünk még hosszú ideig?

    Csak úgy írogattam. Magamnak, nektek, vagy mindenkinek, és az is lehet, hogy senkinek. Nem tudhatom. De nekem most könnyebb a lelkem kicsivel. Ha szívesen olvasta a kedves olvasó azt, amit írogattam, akkor ígérem, hogy mielőtt a legutolsó számvetést kell majd elkészítsem, azelőtt sűrűbben fogok írogatni   

    Félek, ha nem, akkor is.