Amikor utoljára beszéltünk, nálatok a Híradó ment. Te meredten bámulhattad, mert minden második mondatomra válaszoltál. Él?ben roskadt-e össze egy vályogház? Vagy egy riportern? – es?kabátban, gumicsizmában – akadályozta a gáton dolgozókat… és te a h?vös szoba mélyén, képerny? oldotta félhomályban, mint hivatásos borzongó, mondtad a magadét. Hogy szegények, semmijük sem maradt. Hogy sáros és büdös víz van a konyhájukban, sipákolás a háttérb?l, eredeti helyszín. Aztán egy férfi a tornateremb?l, szinte látom a zsíros kalapját, ja, azt mondod, pizsamára húzott fel valamit, mert jött a víz. Éjjel jött, meséli…
Belemelegedtél a szörny?ségbe, kedves régi barátn?m, mint, amikor a délszláv háború retusált képeit mutatták.
Egy templomtorony fele, egy harang kíváncsian kikandikál a zsalugáteres ablak megmaradt szárnya mögül.
– A kett?s román ablakkeretb?l az egyik megmaradt?
– Megmaradt, de a galambok ellen bezsaluzott ablak szárnya lógott egy kicsit a semmibe.
– Mondtam, hogy a szíenen, már tegnap.
– Jó-jó mondtad.
– És mondtam, retusált, mert nálunk még mutatták a féltest? hullát, illend? távolból, csak annyit zúmolva…
– Igen, láttam, hogy férfi volt-e vagy n?.. De nem emlékszem.
– Az árvízr?l is beleéléssel szóltál, pedig drága a percdíj és én az öleléseinkr?l akartalak faggatni, hogy emlékszel-e? Mert nekem merevedésem lett, hogy rád gondoltam, ennyi id? után egy telefon…
– Elköltöztél – de Borsod nem ment ki a fejedb?l, valami patak, de nem hiszed, hogy jártál volna ott, hogy fürödtél-e benne?
– Engem megszidtak és megfürdettek. Persze nem kádban. A kút mellett a korhadó hordóban lév? nap-melegítette vizet kellett pazarolni, hogy lesikálják. Mert úsztak a sekély vízben kacsák is, libák is. Helyenként, mint, aki napolajjal egyenetlenül kentek be világoszöld és sárga foltok a hátamon – a lábamon fekete iszapcsizma.
Én fürödtem abban a patakban, sekély kacsaúsztató. Akkor már póc sem volt benne és pióca sem. Még a háború el?tt? Egy kiégett tank, ma azt mondanák, harckocsi.. Igen, a dízelolaj belecsorgott, a katonák teste b?zlött.
Nem fényképen, nem filmen, nem a Híradóban.
Hiába meséltem volna neked, amikor tényleg jött az ár és egyre szélesebben töltötte ki a patakvölgyet, nem a medret. És a szekrény után, mely kicsit döccenve, de egyre gyorsabban úszott a város felé, mint a bolygó hollandi elszabadult hajója.
A disznó, felpuffadva, fel-feldobta a víz, és megint lesüllyedt, mert eresztett, mint a luftballon. Léggömbnek mondanád.
Nem vitatkoztam, a lábam vitt a létra felé, a szénapadlásra, az ól fölé. Mint, aki a mérk?zést állva nézi és lövésre lendíti a lábát.
Pedig csak tévén nézi, de a tribünön is így tenne.
Te tíz évvel fiatalabb voltál. Addigra felépítették, vagy magára hagyták. A házat, a kertet. A ház háta megett kiszáradt a patakmeder, lejjebb egy tócsa, oda jártak a kacsák. Egy pocsolya, ahol beleágazik egy másik ér, csak a kúttól indul.
Nézed a tévét és siránkozol? Nekem még nem adtak lapátot sem, zsákot meg minek.
Napraforgószárból volt sorosan összefogatva f?zfavessz?vel a kerítés, a garád! Melléje lapátolták a földet, s a víz átnyalta magát, megint egy-két lapáttal.
Így aztán a horpadt udvar közepén megállt a víz. Csak áhítozott a házra. A telek lejtett, az ólba is besettenkedett.
A létra fokán álltam – félúton.
Ha futni kell lent legyek, ha betör a víz odafent. Pedig a szénában kárált egy tyúk, egy másik rákezdett kotkodálni, minden napra egy tojás.
Senki sem szedte, a keletkezett gödörb?l vagy árokból, meregették vödörrel a vizet. Míg a másik, újból kiszedett egy lapátra valót. De víz már alulról tört fel, hiába meregették, hiába lapátoltak, bent volt az udvaron, úszott a trágyadomb, módjával, nehéz fajsúlyú köt?anyaga nem engedte elúszni, hát ült, mint hatalmas galuska a húslevesben.
Az istállóból kiúszott az alom, a tehén b?gött, nem fejte senki. Nyugalomnak látszott a fejetlenség, vagy fejetlenségnek a nyugalom?
Akkora vizet senki sem látott és azóta se!
A szekrény a Sánta Kissékt?l jött, a koca, hatalmas volt, vemhes? Vagy csak felfúvódott, jó hogy nem robbant szét a feszes b?r.
Nagyon büdös lett volna, habár a víz szaga sem volt a megszokott.
Nem is figyeltem rád, a saját filmemet néztem, tíz éves koromban vettem fel és nem kell celluloid szalag, az ilyet senki nem felejti.
Másnap kerestük a pallóhidat, hogy a jókútra menjünk. Volt az udvaron is, de az keser?, és csak h?t?ként szolgált. Na, oda is hiába, zavaros mindenütt a kútvíz. Szemközt a dombon, a határba nyúló szér?vel, a rokonok háza. Hátha onnan. Onnan lehetett, de tekerhettük a kerekét, ide-oda lengett a lánc, a vödör meg forgott.
Miért voltál annyira oda, amikor sose láttál árvizet?
A Duna Budapestnél nyolcszáz centiméter… Ennyit, ha tudtál, mert a rádiót bújtad, most meg a tévét.
Valamin kell borzongni. Amúgy autótok van, a három gyerek hátul elfér.
Számolgatom, az els? akár az enyém is lehet, olyan hirtelen mentem neki a határnak.
Abban a határban drótakadály, meg taposóakna termett, de a vasutas hangosan kiabált, beszállás Bécs felé, a vonat azonnal indul. Így megkerültem a nyomsávot és leugrottam, miel?tt visszajött volna magyar területre. akkor utoljára, de nem néztem hátra. Egy megkésett géppisztoly-sorozat.
Valahol egy légiakna sivított és elpukkant, de olyan élesen. Öreg nyárfa bánta! A vastag ágba beleült, mintha egy öreg kárpitozott fotelt mart volna ki magának.
De nem is ült benne akna. A fa alatt forgács, még zöldell? lomb, aszalódott-e? Valami kis vasdarab, az aknának szinte farka van, mint a macskának, hogy biztosabban ugorjon. Rövid farka, mint a kandúrunknak, a többit elvesztette egy kutya fogai közt.
A csattanástól, hú, de éleset szól az akna – nem halottam, mit beszél az osztrák egyenruhás. Katonaféle lehetett, mert dióver? volt a hátán, de a szíján hordta – nem vesz?dött vele, talán töltve sem volt.
Persze mondhatott volna akármit, nem csak süket voltam, de ma sem értenék egy szót sem, angolul gagyogok, azt is tájszólással.
Hát mesélj, azóta eltelt néhány, hónap, ritkán írsz! A telefont meg drágállod, kevés a nyugdíj, a fiam, vagyis a fiad, Pesten, ahogy te mondod. A lányaid, ki erre, ki arra.
Pénzt nem küldenek, te meg nem küldesz hurkát.
Neked nincs disznód, el is költöztél. Te neked a borsodi sörmárka, te mondtad, amikor nem az árvizet nézted. Kérdeztem, milyen csomagot küldesz. Semmilyet, mit tudnék én a nyugdíjból… hümmögted!
A táborban magyarul szóltak hozzánk és lehetett jelentkezni favágónak. Mit is beszélek, Kanadába. Az a „canada” hol van? Ki tudta, hogy királyn? van a bélyegen, nem is n?sültem meg soha, n?uralom, gondoltam.
Megoldódott már? Nálunk összeütnek ilyenkor egy faházat, északon gerendákból, boronaházat. Itt lejjebb farostlemez, szerelt fürd?szobával.
Lehet, hogy még nem laknak a régi házban? Van arra még vályog?
Ha már nem veszed fel a telefont, legalább írnál. A férjed?
Valamit mondtál, nem értettem. Elment? Hová?
Valamit megint hallgattál a tévében. A választ sem értettem.
Én nem nézem annyit, van egy vadászpuskán – csak sok ott északon a szúnyog.
Nyáron persze.
Úgy elhallgattál az árvízr?l egy ideje, valamit meséltél Afganisztánról.
Megnéztem a térképen, nem hiszem, hogy oda eljutottál, így sajnos, oda se figyeltem.
Elég nekem, hogy a barátom a szíenent, úgy idegesít, ha nézi, mert kettesben nem lehet ultizni. Ezt sült bennszülöttet megtanítottunk.
Ne hidd, hogy indián, az errefelé nincs, bölény se.
Az öreg már itt született, a nagyapja volt prémvadász. A szerel?szalag odébb ment és nem tudott elég csavart meghúzni, szerencséje, hogy a balkeze nem sérült, mindenki abban tartja a lapot.
Szóval – legalább írhatnál, néha egy fénykép, cédét vagy dévédét nem kérek, azon a lányaid vannak az unokákkal.
A fiamról – semmi, pedig Lajos lett ? is! Soha nem gyanakodott a férjed?
*
Teltek múltak a hetek, pedig légipostán küldtem. Valahogy nem kívánkoztam haza.
? meg félt a repül?t?l.
Régen volt. Azt a kazlat nem a nyári árvíz vitte el.
Minden nap megnézem a postaládát. Ott van tábortól nem messze, az erd? szélén. Szép sorjában. Kérdeztem a kacskakez?t, nem dobtak be hozzád?
– Dehogynem, de az a te kézírásod, és egy nyíl van rajta vastag kék cerzával, meg valami újabb bélyeg, idegen, nem kanadai, rózsaszín!
– Rózsaszín? – Kérdeztem vissza. – Hát nem is piros, neked veres az orrod!
Ugratott, de a fene bánta, nyomorék, de megtanult ultizni.
Néha pecázik, hogy csinálja? F?zni is szokott, hármunkra. Ha nem l?ttünk semmit, egy vadkacsát se, vagy valami kitudja madarat, az angol nevét hiába mondanám.
Franciás hangzása van egyébként is, le sem tudom fordítani.
De kinek is mondanám magyarul.
Végre el?kerül a levél, kicsit zsíros.
A fakópiros cédulán bejelölve – nem kereste. Mert ajánlott levél volt, mégis küldtem egy meghívót, biztos, ami biztos.
A barátunk, a harmadik ultipartner azalatt is nézte a tévét, állítólag rövidhullámon éjjel Budapestet hallgatja.
Milyen adót? hát olyan zúgósat, tekergeti, amerre a Nap áll ilyenkor, elhangolódik, mondja.
– Átszakadt.
– Micsoda? – kérdezem, mert zsákját babrálja. – A vörös iszap.
– Vörös? – kérdezem, azok már odébbálltak. – Iszap – mondja.
– Iszap? – kérdem. – A nyolcadik áldozatot megtalálták.
– A nyolcadikat – mondja. – Az els? egy csecsem? volt. – És ez? – kérdezem.
– Nem mondták, de úgy hírlik valami n?, öreg n?. Kiállt a keze a szikkadó iszapból, valahol messze a falutól, a két falu közt.
Vagy lehet, hogy az egyik város.
Látod ez is megint árvízr?l beszél, mint te! De nem, magyarázza, hogy valami tározóból és vörös. Csúnya halál lehet, mert igencsak csíp.
– Olcsó? – kérdezem. – Magyarul mondtam, lúgos, éget, aki nem tud felpattanni és elfutni…
– Elfutni, hát lehet el?le?
– Nem, két méter magas falként érkezett. De, ha bele nem fulladt, akkor is vége, ha elesik, megég.
Mit tudsz err?l? Majd a következ? levélben megkérdezem.
Azt ugyan hiába, mondja az ultis! A kacskakez? bólogat, mintha megtanult volna magyarul.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.15. @ 11:19 :: Radnai István
