Kedvenc évszakom az ősz. Az indián nyár tekintetű, napsugaras mosolyú. Ebben az évben kevés ilyen nap volt. A mai szép kár lenne otthon maradni egy szabad délutánon.
Viszonylag közel a park, még működik a csobogó szökőkút. Leülök egy napsütötte padra. Semmit nem hoztam magammal csak a gondolataimat a színes fákról, lassan hulló levelekről, az életről.
Lehunyom a szemem, hallgatom a vízcseppek halk zenéjét.
Árnyék vetül rám. Felnézek. Ezüstös hajú, mosolygó, életvidám férfi áll előttem. Kezében újság.
— Van itt egy szabad hely? — kérdezi. Csendben bólintok és csodálkozva nézek rá, van még pár üres pad. Gondolom magányos. Nincs kedvem beszélgetni. Lehunyom a szemem újra. Hallom az újság zizegő lapjait.
Olvas — gondolom. Jó ez így.
— Bocsánat, ha zavarom — szólal meg kis idő múlva. — Szeret olvasni?
— Szeretek — mondom kedvetlenül —, de most pihenni jöttem. Kellemes az őszi napsütés.
— Az ősz… — sóhajt — van valami különös varázsa… — Hallgat.
— Egyedül él? — töri meg a csendet.
Bosszankodom. Nem akarok ismerkedni, most nem! Bólintok.
— Annak is megvan a szépsége, bár nem sok örömet tartogat…
— Bölcs gondolat — nyugtázom. Visszakérdezek.
— És ön?
— Én már fél éve egyedül vagyok. A feleségem elutazott.
— Olyan hosszú időre? — nézek érdeklődve.
— Igen. Az Antarktiszra ment.
— Irigylem. Én is szeretem a tiszta fehérséget, a végtelen havas tájat. A hideget kevésbé, mégis szívesen elmennék oda.
— Akkor is, ha tudná, hogy ki váltotta a beszálló kártyáját?
— Ha nem én fizetem az utat akkor még inkább — nevetek rá.
— Alig hiszem — válaszolja — az övét a Hospis-háztól kaptuk.
Mosolyog. Összehajtja az újságot, feláll, kedvesen elköszön.
Nézek magam elé. Idő kell, amíg megértem. Látom magabiztos távolodó alakját a fasorban a rozsdás gesztenyefák árnyékában.
Csak egy utazás. Így is lehetne gondolkodni erről, de nem merünk. Félünk az ismeretlentől?
Legutóbbi módosítás: 2010.10.14. @ 15:06 :: Sonkoly Éva
