a kedvetlenség szürke egérpalástját
öltötte magára
lassan sétált a domb felé az ?sz
látatlan akart maradni
ködszínné foszló
h?vös alkonyat
alkut kötött ? az elmúlással
ne nézze hát senki, ha elhalad
talpa alá száradó nyarak zizzennek
s bár kacagásteli reményt vet elé
egy-egy koppanó dió
– Élni jó! Hahó! Halihó!
de hogy
a csonthéj alatt élet van …?
nem
már tudja ott sincs más
csak aszott gyermekfélelem
mert mit megszülni vágyott egy tavasz
belérohaszthatja
egy posványos, iszapterhes nyárutó
s ha megöli az érkez? tél
kívül az se látható
majd varjú j?
– a nagy Id? –
cs?rébe kapja
száll vele … vagy földhöz csapja izibe
…
távolra indul
várja folyó, erd?, talán egy csepp sziget
– egy kiskert, magas feny? … ligetek
hol a szél szél, s nem ágtép? vad ricsaj
s hol ? sem kell
hogy múlandóságteli önmagán kívül
más legyen
mert aranyló levelet, madárdalt várnának t?le
– nem értik: miért nem ennyi csak?
honnan, miként, s f?leg miért
él benne még a korhadó tudat
