A vágott fát raktuk le a pincébe, már kezdtünk fáradni, amikor A bement a házba inni valamit. Pár pillanat múlva értetlen képpel visszajött.
— Felgyulladt a nagyszobában a villany!
— Hát oltsd le!
— Nem lehet, a kapcsoló nem kapcsolja le.
Bementem, tényleg, égett az ötkarú csilláron két égő, és nem hallgattak a kapcsolóra. Illetve azzal a másik hármat lehetett fel-le kapcsolni. Azért megszokásból szétszedtem a kapcsolót, az rendben volt.
— Hát ezzel most ne szórakozzunk, kicsavarom az égőket, majd holnap megnézem.
Lassan már másfél éve üres volt a ház, lakói, feleségem szülei nagyjából egy év eltéréssel távoztak ebből a világból. A és kis barátnője hétvégeken ott aludtak a nagy, üres házban, a fát is ők vették ideiglenes fészküket melegíteni. Az évek folyamán sokat tevékenykedtem a ház körül, és a renitens csillárra is emlékeztem. Sosem mőködött tisztességesen, csak három karon égtek az égők, a másik kettő nem volt hajlandó beindulni. Pár éve egy kis létrára felmászva megkíséreltem megnézni, ám a magas beltér miatt nem értem el becsületesen. Imbolyogtam a létra legtetején a csavarhúzómba kapaszkodva, majd sürgősséggel befejeztem az egészet. Főként azért, mert a villanydobozok mind le voltak tapétázva, és apósomék nem akarták az amúgy nagyon szép tapétát több helyen megbontani. A működő három karba erősebb égőket csavartak — fakalap. Azért megígértem, hogy ha úgy alakulna, majd megnézem, de már nem került rá sor. Betegségek hosszú sora következett, temetések, majd az üres ház, az ígéret elsikkadt.
Másnap összeszedtem kedvenc szerszámaimat, hosszú kettes létrát kerítettem, és először is leakasztottam a csillárt. Ahogy gondoltam is, az sem volt teljesen rendben, szétszedtem, átnéztem, végül is úgy működött, ahogy illik egy ötkarú csillárnak. De nyilván nem ez volt a fő probléma, és lassan a tapéta alatti dobozokat felszabadítva, leáramköröztem azt a részt. Hamarosan megtaláltam a bajt, el volt kötve a csillár vezetékelése, egyik kör tisztességgel a kapcsolóra lett indítva, azonban a másikhoz a fázis az előző szoba felé indult el. Valahogy 25-30 éve át lett vezetékelve az egész ház, akkor történhetett az elkötés, talán fáradt volt már a szerelő, vagy elfigyelt. Ez idáig érthető, racionális, ami nem, az az, hogy a 25-30 év alatt egyszer sem gyulladt fel az elkötött két égő, de valamiképpen tegnap magától elindult.
Ezen spekuláltam, ahogy a szekrény tetején állva véglegesítettem a kötést, és a kíváncsiság, a logika azt diktálta volna, hogy akkor tovább követve a már kikötött vezetéket megnézzem, mi is okozta az „öngyulladást”.
De hát muszáj mindennek érthetőnek lenni egy lakók nélküli, szomorú, üres házban? Úgy veszem, hogy kis biztatásra, jócskán megkésve teljesítettem az ígéretem.
És hogy legyen racionalitás is, hát nem bontom meg a tapétát feleslegesen a továbbiakban.
És marad egy titok valahol egy letapétázott villanydobozban, egy öreg házban, mondjuk azért, hogy valami majd utánam is maradjon.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.05. @ 09:58 :: Torjay Attila