Helena
– Már megint elkéstél, Lilla.
– A tanárn? nem tudja mit jelent Sashalomból eljutni ide az iskolába, olyan rossz a közlekedés, kétszer kell átszállni, és…
– Tudom. Én Cinkotáról járok be. Érdekes, még sohase láttalak a Sashalmi megállóban HÉV-re várva. Én még egyszer se késtem el – mosolyodott el Noémi. – Gondolom te a következ?vel szoktál jönni, nehogy túl hamar beérj…
A tanáriba érve kifakadt.
– Nem tudom, mit tegyek a kés? kásákkal. Az óráimnak a fele els? óra, s a „szotyogás” állandóan megszakítja az órát. És ha csak els? órán lenne. Kedden és csütörtökön a második órámról is tömegesen elkésve jönnek be szünetr?l – panaszkodott Noémi.
– Történelem órájuk van el?tted? – kérdezett rá Laci.
– Igen, tényleg, kedden is, csütörtökön is – nézte meg Noémi az órarendet.
– Fogadni merek, az öreg Pécsi tanítja ?ket. Mindig késve megy be, és emiatt késve jön ki az óráról. A diákok meg követelik maguknak a szünetet. Ne kezdj ki vele – tanácsolta Laci.
Igen, Pécsi tanár úr impozáns jelenség volt, a „magister dixit ” jelszavú tanár, akinek nem volt ajánlatos ellent mondani. A diákok rettegtek t?le. Még az igazgató is kerülte vele a konfliktust. Noémi sóhajtott, majd elindult megkeresni a naplót. Nem találta a helyén. „Elvitte az osztályf?nök? Na, mindegy, ezért nem fogok elkésni” – döntötte el. Amikor a 11C-be lépett, Pécsi tanár már épp az ajtó felé tartott. Szó nélkül átnyújtotta az osztálynaplót, majd a kiment. Noémi megjelenését nagy zúgolódás követte.
– Öt perc szünet, és nem több! – jelentette be Noémi gondolatban a fogát csikorgatva. – Nyissatok ablakot addig is. – Nem ment ki a tanteremb?l.
Órája végeztével már felöltözött, elköszönt a kollégáktól, és épp ki akart lépni a tanáriból, amikor Pécsi tanár úr lépett be.
– Jó lenne, ha máskor nem törnél rám az osztályban – utasította rendre Noémit. Ett?l aztán Noéminak végleg felment a cukra, s nem bírta türt?ztetni magát.
– Hálás lennék a tanár úrnak, ha idejében kiengedné a diákokat. Nekem keddenként és csütörtökönként közelharcot kell vívnom velük, mert nem jönnek be idejében a szünetr?l.
– Be kellett fejeznem az anyagot, mert a történelmet el kell rendesen magyarázni, az nem holmi matematika, ahol megoldunk néhány feladatot, s amit nem tudunk befejezni, az jó lesz házi feladatnak. Mi a fontosabb egy-két perc szünet, vagy, hogy tökéletesen értsék? Erre felelj!
– A szünet betartása. Percre! Mert a diákoknak nemcsak joguk van hozzá, hanem szükségük is! Ha nincs meg a szünet, nem szell?ztetik ki kell?en a fejüket, nem rohangálják ki magukat, akkor a következ? órán nem tudnak koncentrálni rendesen. Akkor pedig többet vesztünk, mint az elvesztett öt perc magyarázattal.
– Akkor te se rohanj be még csengetés el?tt az osztályba, hanem hagyd, hogy kiszell?ztessék kell?en a fejüket!
– Miként szoktatjuk rá ?ket a pontosságra, ha magunk se vagyunk pontosak? Szerintem az a megoldás, hogy figyeljünk arra, hogy befejezzük idejében a magyarázatot. Különben honnan tudja az a diák, hogy hány percet késhet?
– Idefigyel te kis pisis fruska! A tojáshéj még nem száradt meg a seggeden, s te oktatsz ki engem? Majd akkor oktass ki, és csinálj itt, ebben az iskolában házirendet, ha lesz tanári tapasztalatod! Aki a diáktól kérdezi meg, hogy miként kell megoldani egy matematika feladatot, az engem ne oktasson ki! – üvöltötte, majd faképnél hagyta.
Noémi Ágira nézett, aki végig mellettük állt.
– Szerinted nem volt igazam? Miért nem álltál a pártomra?
– Bizonyos mértékben igen… De tudod, jobb nem ujjat húzni vele – magyarázkodott Ági.
Noémi csak hosszabb id? után figyelt fel arra a világossz?ke kislányra az 1B-ben, aki egyedül ült a leghátsó padban. Túlzott csendessége t?nt fel Noéminek. Ránézett az osztálynaplóra.
– Zmeták Ilona, gyere a táblához.
A sz?ke kislány szó nélkül felállt, majd a táblához indult. Noémi se állta meg mosoly nélkül, amikor meghallotta a kislány beszédét. Komikusan hatott, ahogy a magyarban kötelez?en els? szótagra es? hangsúlyt az utolsó szótagra helyezte át. Az osztályon végigvonuló derültség Noémit észhez térítette.
– Hova valósi vagy?
– Kisk?rösi.
– Ahol Pet?fi született… Bocsánat, hogy megmosolyogtalak, de olyan furcsán hatotta hangsúlyod. „Hát igen, Pet?fi édesanyja, Hrúz Mária is szlovák volt” – döbbent rá.
– Zmetáák Ilonáá szlováák! – utánozta egy Matyi nev? diák a kislány hanghordozását.
Noémi szeme szikrát hányt.
– El? ne forduljon még egyszer, hogy csúfoltok valakit!
– De hát a tanárn? is kinevette! – támadott vissza a fiú.
– De nem gúnyoltam ki! Egyébként bocsánatot kértem t?le – nézett Matyira várakozón.
– De hát ne beszéljen úgy! – ellenkezett Matyi.
– Ilona, fordítsd le szlovákra, hogy: „Ebben az osztályban tilos a gúnyolódás” szólította fel Noémi, miközben Matyi mellé ment, hogy majd nagyobb nyomatéka legyen a szavainak.
A kislány vonakodva tett eleget a kérésnek. Noémi rászólt a fiúra:
– Most ismételd meg!
Miután Noémi a vállára tette a kezét, megismételte a felszólítást, Matyi kényszeredetten elismételte a mondatot. Néhányan óvatosan kuncogtak, nehogy ?k legyenek a következ? áldozatok.
– Jól mondta? – fordult Noémi a kislány felé. Az megrázta a fejét.
– Te miért nem neveted ki akkor?
– Mert az rettenetesen fáj, amikor kicsúfolnak – jelent meg egy könnycsepp a kislány arcán.
Az osztályban döbbent csend lett.
– Folytasd Helena. Ugye otthon úgy szólítanak? – mosolyodott el Noémi.
– Igen. Helena Zmetáková.
– A személyijében az van, hogy Zmeta Ilona… – értetlenkedett valaki.
– Én is Ilona lettem volna, de szüleim nem akarták, hogy Elenának írjanak be. Így lettem Noémi. Egyébként nagyon utálom, ha az amerikaiak Naominak szólítanak.
Amíg Noémi a tanári fele tartott Helena hozzá lépett, s megkérdezte.
– A tanárn? Romániában született?
– Igen, miért? – lep?dött meg Noémi a kérdésen.
– Csúfolták sokat gyermekkorában, mert rosszul beszélt románul?
– Nem mindenki. De megesett. És nagyon fájt!
– Engem se mindenki. Otthon senki. Itt Pesten is csak Matyi. Meg a barátai.
– De eddig senki sem vett védelmébe, igaz?
– Még egyszer köszönöm!
Másnap reggel Noémi az iskola felé igyekezve meglátta Helenát. Már-már utolérte, amikor Júlia, aki épp egy mellékutcáról tért be harsányan utána szólt.
– Dobré ráno, Helena!
Helena elképedve állt meg.
– Dobré ráno… – felelte Helena, majd valamit még mondott szlovákul, amit Noémi nem értett. Júlia védekez?en emelte maga elé a kezét, jelezve, hogy a köszönéssel kimerül a szlovák tudása.
– Ennyit találtam meg a szótárban! – magyarázkodott.
– Dobré ráno Helena! Jó reggelt Júlia! – köszönt rájuk Noémi, ki épp melléjük ért.
– Jó reggelt kívánunk tanárn? – válaszolt Júlia.
– Bocsánat, nem vettük észre… magyarázkodott Helena elpirulva.
– Jó reggelt kívánok, a hiányzókat kérem! – lépett be Noémi az 1B-be.
– A tanárn?nek tisztelettel jelentem, nem hiányzik senki – jelentette a hetes.
– Matyi mellett miért üres a pad? – lep?dött meg Noémi. – Ki ül ott? Júlia hol van?
– Itt vagyok! – állt fel Helena mell?l.
Noémi zavarba jött. „Nekünk nem engedték meg a tanáraink, hogy elköltözzünk. De az Romániában volt, és a kommunizmus idején. Itt vajon mi a szokás? El lehet költözni, vagy ehhez engedélyt kell kérni? Ha rászólok, nevetségessé teszem magam. Ha nem, rajtam csattanhat az ostor, hogy nem szólok rá…” – emlékezett Noémi egy jelenetre diákkorából. A fiatal biológia tanárn?jükön csattant a költözködés. Pedig csak biológia órára cseréltek helyet… „Eh, nem szólok. Lesz, ami lesz” – döntötte el. Aztán Helenára és Júliára nézett. Megelégedéssel nyugtázta, hogy Helena nem olyan magányos többé. „Szereztem neki egy barátn?t.” Majd a Matyi melletti ügyes helyre nézett. „Remélem, nem egy esküdt ellenséget is…” – tette hozzá gondolatban.
– Jól hallottam, te el?re köszönsz a diákjaidnak? – kérdezte Pécsi tanár úr hitetlenkedve, s nem kis éllel a hangjában, amikor kijött az órájáról.
– Neeem – lep?dött meg Noémi. – Általában nem – javította ki magát, aztán eszébe jutott a reggeli jelenet az iskola el?tt. – Ma tényleg ráköszöntem Júliára és Helenára. Háttal álltak, nem láthattak, és…
– Hova jutunk, ha már nekünk kell még el?re köszönnünk is! Ezért olyan neveletlenek, mert ti el?re köszöntök nekik. Minek köszönjek, köszönjön a tanár! Aztán, ha van kedvem, válaszolok, esetleg odavetek egy „jó napot”-ot. Mert letörne a nyelve, ha udvariasan azt mondaná, hogy „Jó napot kívánok, tanár úr, vagy tanárn?!”, így hát legközelebb tudja, hogy megengedheti magának azt is, hogy viszlát, s el?bb-utóbb örvendhetünk, ha azt válaszolja, hogy „Szia, haver!”, mert akkor legalább valamiképpen reagált a köszönésünkre. De csak, ha van kedve… – dörgött Pécsi tanár úr.
– Én még nem figyeltem fel, hogy nem köszönnének… – habogott Noémi.
Laci mosolyogva bólogatott Pécsi tanár úr mögül, jelezve, hogy biztos megtörtént, csak Noémi nem figyelt fel a jelenségre. Noéminak pedig Bob hasonlata jutott eszébe az elemlámpával. Ki mire figyel…
– És mire fel köszöntél neki szlovákul? – szólt közbe Patakiné.
– De hát Helena szlovák… És egy gesztus volt… – védekezett Noémi.
– És? Tegnapig Ilona volt. Ma már Helenává lépett el? – fordult vissza Pécsi tanár úr – és szlovákul kell neki köszönni. Holnapra már ne tanuljak meg esetleg szlovákul is? Meg szerbül és horvátul is, de ügyelve, nehogy összekeverjem a kett?t! Hál’istennek németül legalább tudok.
– Én ilyent nem mondtam… – kezdte el Noémi.
– Tán a románok és a szlovákok igyekeznek megtanulni magyarul? Vagy elfelejtetted, hogy honnan jöttél? Hogy egyetlen román miatt románra kellett fordítani a szót? Elfelejtetted a románosítást? Hogy kötelez?en románra fordították s személyneveket? Ha már nem emlékszel, kérdezd meg a menyemet. Székelyföldi. Két román volt az osztályukban, de miattuk román anyanyelv? volt az osztály. Hasonló a helyzet Szlovákiában is! S akkor mi itt nyaljunk nekik?
– És az, hogy itt se teszik meg, az nagyon jó hivatkozási alap, hogy továbbra se tegyék meg – telt be Noéminél a keser? pohár. – Én miért degradáljam magam ugyanarra a szintre, ha viselkedhetnék másképp is, egy kislánnyal, aki miatt nekem soha nem kellett románra fordítanom a szót?
– Na, ebb?l elég! – nyitott be az igazgató. – Noémi, gyere az irodámba!
Noémi az igazgató kérésére elmesélte az aznapi eseményeket. Az igazgató annyit mondott:
– Pécsi tanár úr kicsit túlreagálta, de a diákoktól el kell várni a köszönést. Becsengettek, menj órára.
Amikor kijött a második órájáról is, az Patakiné is odament hozzá.
– Elmeséled nekem is mi történt tegnap? Valamit mondtak a diákok, de t?led szeretném hallani.
Noémi öltözés közben elmesélte.
– Kiváló pedagógus vagy! Tanultam t?led valamit. Bár ennek még lehet visszhangja…
– Köszönöm, de azt hiszem, nem érdemlem meg az elismerést… Csak velem is megesett gyermekoromban. S azt tettem, mint Munteanu bácsi annak idején.
– S a köszönés? Érdekes gesztus volt!
– Csak megismételtem, a Júliáét. Egyébként én ebben n?ttem fel. Volt egy román és egy szász barátn?m. Mindig a másik nyelvén szólítottuk meg egymást. Nekem ez így természetes.
– Láttam én is ilyent. Svájcban is, Temesváron is – szólt közbe Makkay Géza, aki mellettük ülve hallgatózott.
– Brassóban mindenki így cselekszik? – kérdezett rá Ica hitetlenkedve.
– Sajnos, mióta felborult a nemzetiségi egyensúly, már egyre ritkább ez a magatartás – ismerte be Noémi. – Gyakorlatilag már nemlétez?.
– Nem reagáltad egy kicsit túl a dolgokat? – kérdezte Makkay Géza. – Helena n?vére is ide jár, ?t is tanítom. Senki sem csúfolja.
– Láttad a Helena arcán a könnyeket? Én igen. – emelte fel Noémi a hangját.
– S tudod milyen e könnyeket magadba folytatni… És szólt a reakciód minden hasonló gyermekkori emlékednek, a köszönés pedig mindenkinek, aki magyarul rád köszönt, bár nem volt magyar. Kisebbségi érzékenység. Bár néha jól fog a többségnek az arcára pirítani. Tetszett, ahogy megoldottad. Követend? példa lehet, bár nem tudom, én a Matyi bátyjával ezt miként tudom megismételni. A 2A-ba jár, az én osztályomba. Pont olyan, mint az öccse. ? is vezéregyéniség az osztályban, s ? is imád gúnyolni másokat. Gúnyol ? sántát, dadogóst, kövéret, tájszólásban beszél?t… Az a baj, hogy a többiek követik. Mert félnek, nehogy ?k lesznek a következ? célpont. S mivel mindenki csinálja, senki sem mer lázadni. Ismered az Ash-kísérletet?
– Amelyben a kísérleti alanyok téves válaszokat adtak, akárcsak az el?ttük válaszolók, nehogy kilógjanak a sorból? Hogyne, tanultuk az egyetemen. Olyan ez, mint a nacionalizmus. Az se mer ellent mondani neki, aki nem ért vele egyet, mert nemzetárulóvá kiáltják ki. Az osztályközösség pedig leképezi a társadalmat kicsiben. Éppen ezért kell idejében elejét venni az ilyen jelenségeknek.
– Akkor tudod mekkora a közösség nyomása. Ez a közösség egy lázadó serdül? közösség, amelyik keresi saját identitását. De el?ször meg kell tagadnia a nevel?inek értékrendjét, hogy kialakíthassa a sajátját. A kioktatás könnyen ellenkez? hatást érhet el. A “Nem szabad!”- ra a “Csak azért is!” a gyakori válasz. Hadban állnak a feln?ttekkel, s vezérre van szükségük. Amikor fegyelmezni akarod a vezért, nemcsak például a gúnyolódással, mint magatartással szállsz szembe, hanem egy szimbólummal is. Az ilyen lázadó kamasz vezéreket azért is követik a többiek, mert meg mernek tenni olyasmit, amit ok nem. “Mertünk szembeszállni a tanárral!” Általuk élik ki saját lázadásukat. E serdül?k két t?z között élnek. Egyrészt követnék a feln?ttek el?írásait, másrészt ott a vezér és saját lázadó énjük… A vezér példája ott van, a szül?k és tanárok nincsenek mellettük akkor, amikor elkövetik. A vezért megbüntetve könnyen szolidaritást válthatsz ki az osztályból, s ellenkez? hatást érhetsz el. Annál pedig még az is jobb, ha nem avatkozol bele.
– Akkor nézzem szó nélkül? Vétkesek közt cinkos, aki néma!
– Nem mondtam ilyent, hiszen megdicsértelek. Csak figyelmeztettelek, vigyázz, darázsfészekbe nyúlhatsz, ha minden apróságra felkapod a vizet.
– Nem volt apróság! Helena sírt.
– Kisebbségi sorsból jössz. Romániából, ahol elszabadult a pokol a nemzetiségi kérdésben. Ne ahhoz hasonlíts mindent. Helena n?vérét miért nem csúfolják? Itt nincs nemzetiségi konfliktus. Antiszemitizmus az van. Cigánygy?lölet van. De más nincs. S a kiejtés csak ürügy volt, csúfolták volna másért is. Mert érzékeny, ezért lehet. Láttam én már olyan gyereket, akit addig csúfoltak, amíg a szül?k elvitték más iskolába. Egy hét se telt el, s máris csúfolni kezdték ott is. Magatartásával kiprovokálta, hogy csúfolják.
– Már nehogy Helena legyen a hibás!
– Nem állítom, de a lehet?ség fennáll, hogy ez is benne legyen a dologban. S mint lehet?ség számba kell venni.
– Azt mondod, itt nincs nemzetiségi konfliktus. Pécsi tanár úr a szememre hányta, hogy elfelejtettem a románok nacionalizmusát. Tudja a menyét?l. Haragszik mindazokra, akik gy?lölik a magyarokat: a románokat, a szlovákokat, a szerbeket… Gondolod, nem néz olyan szemmel az itteniekre, hogy „Te is azok közé tartozol?”
– Hallottál Pécsit?l gy?löletkelt? kifejezést?
– Csak egy, engem elítél? mondatot, hogy nem vagyok elég jó magyar, mert pártolom ?ket. Matyi meg kifejezésre juttatta, hogy Helena nem elég jó magyar, mert rossz a kiejtése. Tudom, milyen ezt átélni, elhiheted.
– Noémi, nem vagy túlérzékeny ilyesmire?
– Lehet. Volt nekem egy román barátn?m, Emilianak hívták. Amikor el?ször került a sajtóba a vád, hogy a magyarok tisztán etnikai alapon váltották le a román vezet?ket, kiakadtam. Hiszen a régi kommunista vezet?ket mindenhol leváltották, s Székelyföldön is, ahol a magyarok élnek többségben a vezet?k 80%-a román volt. Akkor Emilia azt kérdezte: „Állandóan felhánytorgatjátok a román vezet?ket. Rengeteg gy?lölet gy?lt fel bennetek. Te meg vagy gy?z?dve, hogy sehol se váltottak le román vezet?t etnikai alapon?” Most én kérdem t?led, Géza, te nem bagatellizálsz, amikor azt állítod, hogy soha egyetlen kisebbségit nem érhette itt sérelem, bár sok magyar gy?löli a román, szlovák, szerb, stb. nacionalistákat?
– Ezúttal nem arról van szó. Matyi talált volna más ürügyet is.
– Ismerem azt a megvet? hangsúlyt, ami porig aláz. És az értetlenkedést: „Csak egy apró hülye vicc volt. Mit kell úgy felkapni a vizet?” S ne hidd, hogy nem vagyok tudatában annak, hogy eddig nem láttam példát szlovák-magyar ellentétre itt Budapesten.
– El fogok gondolkozni rajta. De fel van adva nekünk a lecke, hogy mit tehetünk, mert ha mindketten csúfolódnak, akkor annak az oka otthon keresend?. Beszélek a szül?kkel.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.18. @ 14:44 :: Adminguru
