Avi Ben Giora. : Hol van a Mikulás?

Nyomtatás

Ez a kérdés még akkor merült fel, mikor azokban a régi „szép időkben” lánykám az általános iskola padjait koptatta. Mi abszolút semmiféle vallást nem gyakorlunk, de valahogy a Karácsonyt és általában a hozzá tartozó ünnepeket megtartjuk. Annó nekünk is volt  karácsonyfa meg Mikulás, pedig a szüleink sem tartottak semmi vallási jellegű ünnepet, de Karácsony és a Mikulás az más volt. Emlékszem, hogy előző este bizony én magam suvickoltam ki a cipőmet fényesre – azóta sem sűrűn tettem ilyet, kivéve a katonaságnál, amikor még „kopasz” voltam –, amit aztán kitettem az ablakba… Tehát teljesen természetes dolog volt, hogy a lányunkat is így neveltük. December elején már persze lázasan tanácskozott az iskolatársaival, kinek mit is hoz majd a Mikulás vagy a Nikoló.

– Neked biztosan semmit sem – cserfeskedett egyik osztálytársával. – Soha nem csinálod meg a házi feladatodat és nem is figyelsz az órákon. Majd egy nagy virgácsot fogsz kapni.

– Honnét tudod? Én majd azt kapok a Nikolótól, amit kértem. Nem érdekli őt, hogy milyen vagyok az iskolában. Csak egy érdekli, hogy a szüleim befizessék rá a pénzt.

– Miket beszélsz itt össze–vissza? A Nikoló nem fogad el pénzt az ajándékokért. Különbben is csak azoknak ad, akiket erre érdemesnek talál. És ő márpedig azt nézi, hogy ki mennyire szorgalmas és mennyire dolgos. Te nem tartozol ezek közé.

– Én akkor is kapok majd, amit kértem. Express ajánlva küldtem el neki a levelemet, amikben a kérésem leírtam.

– Nem is tudod a címét, meg nem is tudsz finnül. Mert a Nikoló Finnországból jön.

– Miért, te tudsz finnül?

– Nem, de a magyar, amit beszélek még, az hasonlít a finnre. De mit vitatkozom én veled, a Nikoló ért minden nyelven.

A vita jórészének szem és fültanúja voltam és már előre dühöngtem, hogy ki volt az az elvetemült alak, aki ennyire felültette a lányomat. Most mégis mi lesz? Az anyja már biztosan tudja a kérést, és talán már meg is vette. Na de ilyet! És én akkor kimaradok az ajándékozókból? Eddig minden évben közösen vettük meg a vágyott ajándékot külön Mikulásra és külön Karácsonyra. Valami eszeveszett dologra vágyik, amire most nem fogja futni? Hazaérve félrehívtam a „feleségek gyöngyét” és kérdőre vontam.

– Hallottam egyet–mást a gyermekszájtól és teljesen meg vagyok sértve.

– Miért, mit hallottál?

– Először is a gyermek fel van ültetve, mert azt hiszi, létezik a Nikoló. Még jó, hogy nem azt várja, hogy majd a kéményen keresztül ereszkedjen le. Ebbe nem igen tudna, mert ha befűt az ember, alig szelel, semhogy egy ember le tudjon rajta ereszkedni. Márpedig én nem fogok azért kéményseprőt rendelni extra! De ez még hagyján – folytattam tovább. – Eddig együtt vettük meg neki azt, amit kért, most meg…? Talán valami olyan extrát kért, amire nem futja a „büdzsettből”?

– Nem maradsz ki a közös vásárlásból és nem is valami extra igényekkel állt elő. Pár ruha, cipő meg valami zenélő kesztyű.

– Micsoda? Zenélő kesztyű? Az meg milyen?

– Ne aggódj, már tudom. Most ez a sláger a gyerekek körében. Olyan kesztyű, amiben apró elem van, és amikor le–fel cibálják a kezükről, zenél.

– Rendben! Tudod, hol lehet kapni?

– Persze, már elárulta egyik osztálytársának anyja.

– Na jó. De mégis, hogy akarod neki megmagyarázni, hogy Nikoló az nincsen, az csak kitalált?

– Miért akarod összetörni a képzeletvilágát? Ha egyszer abban a hitben van, hogy létezik Nikoló, akkor had higgye. Te tudtad azonnal, hogy nincs Mikulás, hanem a szüleid veszik az ajándékot?

– Ami igaz, az igaz megfogtál most. Erre nem is emlékszem. A karácsonyfával nem volt gond, mert vagy hatévesen már én is segítettem díszíteni. Azt hiszem, apám akkor mondhatta meg nekem.

– Majd mi is akkor megmondjuk meg. Eleve tudja, hogy a karácsonyfát mi vesszük és díszítjük. Szerintem így nem fog nagy törést okozni neki.

Ám a vak szerencse levette a gondot a vállainkról. Az iskolában, mint minden évben, ezúttal is megrendezték a Mikulás partit. Minden a tervek szerint ment, mint máskor. A baj mégis bekövetkezett, mert az egyik gyerek meghúzta a Nikoló szakállát és a kezében maradt. Szakáll nélküli Nikolóban azonnal felismerte minden gyerek az igazgató bácsit. Az első reakciójuk a megdöbbenés volt, de nemhiába volt igazgató az igazgató, hamar kihúzta magát a „csávából” és elmagyarázta a gyerekeknek az egészet. Persze volt egy csomó gyerek, akik még ezután is kétkedve fogadták el, hogy  márpedig a Nikoló vagy Mikulás nem létezik, csupán egy kedves szokás életben tartása az egész. Lányom, amikor hazajött és elmesélte a történteket feltette a kérdést:

– Akkor most van Mikulás, vagy nincs Mikulás?

– Volt Mikulás – kezdtem bele a mesébe, és előszedtem emlékezetemből, amit tudtam erről. Amikor végighallgatott, megvonta a vállát, majd így fordult hozzánk:

– Furcsák vagytok ti felnőttek. Hazudoztok, mert azt hiszitek, mi gyerekek nem jövünk sohase rá, de egyszer úgyis kiderül az igazság. Csak az a baj, hogy a felnőttek nem csak a gyerekeiknek hazudnak, hanem másoknak is.

Ezzel a téma le volt zárva egyszer és mindenkorra. Elgondolkoztunk aztán és megállapítottuk: Mire jó az iskola, hogy helyettünk felnyitják a gyerekek szemét.

Na persze ez nem veszi el a szülők feladatát, hogy azért rajtuk is nagyon sok múlik, mert nem mindenre tanítják meg a gyermeket az iskolában…

Évekkel később, mikor egyetemista volt a lányom, pont Mikuláskor kapott egy munkaalkalmat. Őket hívták Mikulásünnepségre és neki kellett Mikulásnak beöltöznie. Elvállata de egy feltétellel:

Ne neki kelljen esetleg elmagyaráznia a gyerekeknek, hogy Mikulás pedig nincs…