Boér Péter Pál : Álomtörő álom

Nyomtatás

Nagyon sokszor repült már álmában, ez mégis valami egészen más volt. Általában széttárt karokkal, nehézkesen megdőlve, madárhoz és repülőgéphez egyszerre hasonlóan, könnyedén, mégis ormótlanul. Általában haját hideg szél ostromolja és mindig fázik. A föld és a nap egyaránt messze vannak.

Ez az álom jelentősen különbözött minden korábbitól. Ketten repültek, kézen fogva. Sem hideget, sem meleget nem érzett csak földöntúli nyugalmat. Anyagiságukat elveszítve, fehér fénynyalábokként fonódtak össze. A nap olyan közel volt, hogy fénykezeikkel bele nyúlva, langyos hősugárzó bizsergetése áramlott rájuk, nem égetett. A táj tiszta természet volt, csak fák, erdők, mezők, tavak, folyók és tengerek. Sem városok, sem falvak sehol.

Fénykezeik nem egymást fogták, hanem eggyé lettek, ha akartak sem tudtak volna ketté válni. Súlytalanul és anyagtalanul suhantak, fehéren, fénylőn, mámorítóan, sebesen mint a szirti sas és nyugodtan, mint a lomha nagy madarak. Sem hideg, sem meleg, csak kellemesség ölelte át és fonta egymásba őket.

Mindazonáltal, hajuk a szélben zászlóként lobogó fénycsóva lett. Fények voltak egymásba folyva, békés lélekkel, boldog mosollyal és ez már mindig így lesz… Örökké fénycsóvában repülnek ég és föld között. Nincs borotva, sem lasernyaláb, ami az egyből kettőt csinálna újra.

Béke lelkűletükből előre tekintve, pillanatnyi borzadály markolta kíméletlenül szívüket. Egy hatalmas V-alakú -sem laser, sem penge-, választófalat láttak. Sebes suhanásuk teljes erővel lódította őket a kettéválasztó valaminek, ahol, ha el nem engedik egymást, megtörve a közös utat, kétfelé nem szakadnak, tönkremennek.

Csörgött az óra, reggel volt, álmos, mint minden nyavalyás óracsörgette reggelen. Menni kellett, nem kívánságra, sem ellenszegülve, csak úgy mint minden munkanap. Egész estig szorult a szíve, rémes álma gyötörte lelkét. Nem szólt, csak befordult. Mint nagy marófejbe a kések, úgy zúzta álma belsejét. Félt! Mit üzenhetett az álom? Lehet semmit, lehet sokat.

Csak hallgatott, s eljött az este. A gondot az alvás elűzte és olyan történt ami nem szokás. Álma onnan folytatódott, ahol abbahagyta.

Dermedten nézték a választót. Egymásra pillantottak és összefonódott fénykezeik, még jobban összeforrva, a biztos ütközés ellenére, az útelválást nem engedték. Az előbb átvillámlott rémület, eltökélt nyugalommá lett, bár a becsapódás azonnalra várható.

Ekkor fémes dübörgéssel, nehézkes vasajtókra emlékeztetve, a magasból egy pajzs zúdult alá. Vastag robusztus, fémes fénnyel csillogó, kikerülhetetlen. Belé csapódtak…Azaz elnyelte őket a ködszerűen gomolygó patyolatfehérség, ahol nem volt sem jobb, sem bal, sem fenn, sem lenn, sem elől, sem hátul, semmilyen viszonyítási pont, csak mindenütt fátyolos fehérséggel átszőtt gomolygás és biztonság.

A reggeli -nem önkéntes szadizmusból cselekvő-, álomtörő, sajnálkozás nélkül tette a dolgát. Egy újabb borongós, alig reggelen, a lány már tudta álmának olvasatát, s az egy napja szorítón nyomó mázsás kő szívéről alázuhant.