A vérszegény roskatag bolha feladta a vánszorgást. Annyi ideje nem evett már és úgy legyengült, ha halni kell legalább ne gyötrődjön tovább. Meghúzta magát
egy fűcsomó tövében folyamatos eszméletvesztési érzésektől reszketett, remegett, hallucinált és szép kövér csípni való bolhatápot álmodott magának, amiből jóllakásig annyit eszik, amennyit akar. Egy bolhatáp öröklakást!
Korábban volt neki egy ilyen, de óvatlan álmában hagyta magát levakarni hatalmas bolhatápjáról. Lám, a köztudott bolha halhatatlanság mítosznak bizonyult.
Már azt sem lehet mondani, hogy élet és halál között egyensúlyozna, csak hevert és várta a véget. Hogy a helyzet rosszabb legyen, még a nap is sütött,. azt a kevéske folyadékot, ami még benne volt, kiszárította belőle. Ha valamelyik akváriumos lurkó rátalál, örvendezve illesztette volna be újdonsült felfedezését, az eleven szárított bolhát haleledelnek.
Alélt békéjében arra riadt, hogy életösztöne utolsó vésztartalékát bemozgósítva felrepítette bolharuganyossággal a magasba és egy gyönyörű bundájú, ínycsiklandozó, hatalmas csaholó bolhatápon találta magát. Szétfeszítette a dús meleg prémet és végre a tápba mélyesztve szívókáját, két hétre visszamenőleg pótolt minden energiahiányt. Csak szívta magába az éltető nedűt megállás nélkül, míg akkora nem lett, mint egy borsszem. Majd hevenyészett magának gyorsan a meglévő alapanyagból egy ágyikót és szundított egy nagyot.
Ébredésekor fittebb volt mint valaha, csak úgy áradt belőle az önbizalom. Végre tudatosult, hogy amit eddig biztosnak vélt, az valóban az, a bolhák soha nem halnak meg! Nem úgy mint a bolhatápok, bár a bolhatápok hatalmasak. Ez, amit most fogott magának, itt csahol alatta, örökre elég lenne neki, de túléli! Akkorra már előre kinéz egy új hatalmas bolhatápot. Lehet nyávogós is, nem válogatós.
Soha nem hagyja magát többé szűkölködni. Hiába halhatatlan a bolha, ha egyszer éhezik, majdnem olyan mintha haldokolna. Ezt egyszer már túlélte, mégegyszer nem akarja.
Bolhánk, jó dolgában szépen fejlődött, kimondottan hízásnak eredt. Gyötörte a folyamatos energia túltengés, idegesítette, hogy alatta a táp önállóan mászkál
ide-oda, fittyet hányva a gazdájára, azaz rá. Ugrándozott. Hosszabb idő kellett a tengeri betegség kiheveréséhez. Vakkantott, ugatott kéretlenül, mintha szabad akaratából tehetné azt egy táp. Vakarózott, mintha kettőjük közül nem ő, a bolha lenne az úr.
Kezdett az agyára menni. Úgy gondolta móresre kell tanítani ezt az elszemtelenedett neveletlen tápot. Első lépésnek csinált egy nyugágyat a kutya két füle között a homlokán. Kutyaszőrből természetesen és egyik füléről
a másikra ugrándozva csipkedte és kiabált bele.
Anyag bőven volt, így sétapálcát is csinált magának. Lesétált az orrán, a selymes orrvégre és bökdöste. Rutinos, fineszes, igen ügyes szaltózó volt. Hiába vakarózott, ugrándozott, ugatott, hiába próbálta nyelvével leseperni orráról, mindahányszor egyetlen rugószökkenéssel kivédte a szemtelen táp lázadását.
Épp olyan tűrhetetlen, szemtelennek élte meg, mintha teszem azt, a gulyáslevesbe főzött marhaláb egy darabja az étkezőt vehemens védekezéssel folyton kupán
szeretné vágni. Nem mélyfilozofált a bolha, távol álltak tőle a bölcseletek, az hogy a marhaláb független gazdájától és a gazda egészében rég független saját életétől, nem zavarta. A bolhatáp ne ugrándozzon, viselje rendesen magát, örüljön, hogy ilyen kiváltságos helyzetbe került, szolgálja tisztességgel a gazdáját, a bolhát.
Sehogyan sem sikerült tápjával -ahogy a kutyát nevezte-, megértetni. Keményebb megoldásokat kellett keresnie. Alvás megvonására gondolt, tudta, hogy tápja nagyon szeret teljesen kiszámíthatatlan időközönként leheveredni és szundítani egyet. Általában olyankor, amikor neki egyáltalán nem volt alhatnékja. Máskor, mikor ő aludt volna, felesleges himbálódzásával lehetetlenné tette pihenését.
Amint észrevette, hogy elalszik, belecsípett az orrába. A kutya nyüszítve ugrott a magasba, orrát a fának dörgölve, praclijaival dühödt bolhavadászatba kezdett.
Ezzel kihúzta a gyufát “főnökénél”. A bolha nagyon begurult. Eljátszotta, hogy megfázott, beteg és a kutya egyik füléből a másikba vánszorogva köhögött.
– Remek – gondolta a kutya -, most már köhög a bolha, kinyiffan és végre nyugtom lesz. Eddig is voltak bolháim, de ilyen szemtelen mint ez, soha.
Óvatlanul, ezt a gondolatot, csendesen fogai között sziszegve belesuttogta az udvar csendjébe. Nyivákoló, röhögő hangon a bolha beleordított a kutya fülébe.
– Nem betegségtől köhögök ám, semmi bajom, de ha nem veszed tudomásul, hogy a táp nem dirigálhat a főnöknek, akkor nehéz életed lesz.
– Táp? Én meg a táp – gondolta a kutya -, egészen érdekes!
Innentől vigyázott, hogy csendben gondolkodjon. Keserves, hónapok óta megnehezült életében percnyi nyugta sem volt, nem óhajtotta a zsarnok bolhát valami új “táp” idomító móres kieszelésére sarkallni.
– Mit csináljak én ezzel, hogyan szabadulok meg tőle? – gondolta.
– Mit csináljak én ezzel, hogyan törjem be? – gondolta szinte párhuzamosan, a magát gazdának képzelő, időnként nagyokat köhhentő, beteg valóságérzetű bolha.
A kutya már alig aludt, nem voltak szép napjai, reszketett az idegtől. Homlokán, a két fül közötti nyugágyon egy este a bolha, ide-oda sétálás után eldöntötte, hogy megnézi mi van a selymes orrlyukakon belül. Érdekesnek találta! Tápja kevésbé, szűkölve dörzsölte a földhöz. Ez végképp kiborította a tulajdonosi jogaiban sérült bolhát.
– Ha aludni fogsz, megnézem mi van a szádban, nagyon érdekel. Akkorát tudok ugrani, ha netán felébredsz, mire egyet nyekkennél már a füleden leszek.
A szerencsétlen, táppá alacsonyított kutya, így állandó éber alvásra kényszerült, idegállapotából adódóan, ha akart sem tudott volna mélyen elaludni. Érzékelte, hogy a bolha sétál az orrán, hol ide, hol oda csíp. Meglepetten érezte, hogy a nyelvére ugrott.
– Végre eljött az én napom! – Nos kérem – kezdett el önmagával társalogni a sokat szenvedett eb, – ha most nem szabadulok meg ettől a krónikusan elmabajos hólyagtól, megérdemlem egy életre a sorsomat. Sőt, a kutya névről is le kell mondanom és nyávogni, hápogni, netán cincogni fogok. Továbbá csontot sem eszek többé, csak kukoricadarát és füvet!
Hogy meggyőzőbb legyen, ernyedt, aléltan alvót játszva, még nagyobbra tátotta a száját. A bolha önhitten sasszézott fel-alá a kutya nyelvén, arra sem ügyelt, hogy sétapálcájával ne bökdösse minden lépésnél. Majd beszökkent a szájába.
– Igen érdekes, egészen kellemes, meleg hely. Érdemes lenne megfontolni, hogy télre ide beköltözzek, bár sokkal veszélyesebb, mint odakint. De hát az ennivaló ne parancsikáljon a gazdájának. Megtalálom a módját!
Nézegette a fogakat, a szájpadlást. Olyan kellemes, nyirkos meleget érzett redők közé simulva.
-Nagyon jó itt , meg kell mondanom, sokkal jobb, mint a nyugágyamban. Kissé sötét van, az előbb még jól láttam. Így eltelhetett az idő? Ideje hazasétálnom, a későbbiekről majd otthon, a tápom tetején gondolkodom el. Mára ennyi, ideje lesz elkezdenem a napi móres és tápidomítás teendőit.
Kiszökkent…volna. Akkor kellett rádöbbennie, hogy a kutya szájpadlásának préselte a nyelvével. Zöld lett a feje a dühtől.
– Ezt a szemtelenséget, ezerszer torlom meg rajta! Engem, a gazdáját úgy kezel, mint egy betolakodót a saját tápom! Majd csak leereszti a nyelvét, akkor kimegyek, olyan leckét adok neki, mint még soha!
A kutya gondosan, hermetikusan bezárta a száját.
– Ez a szökdécselő kis nyikhász annyi bosszúságot okozott már nekem, hogy nem véthetem el. Ahogy elengedem a nyelvemmel, úgyis össze-vissza pattog majd a számban, valószínűleg csipkedni is fog. Viszont az örök bolhaélet kényszerképzetéből ma végérvényesen kigyógyítom.
A bolha nem esett kétségbe, valóban nagyokat ugrándozott, még mindig csak kíváncsiskodott.
– Szóval ilyen egy kutyaszáj belülről sötétben. Ez, ahol most ülök, egy kimondottan kényelmetlen hely. Lássuk mi lehet?
Valami felülről ránehezedett és mint egy fogó, a nyelvnél sokkal erősebben tette mozgásképtelenné.
– Még mindig szemtelenkedik ez a gügye, tanulhatott volna a sok leckéből! Nagyon megissza a levét!
Az alsó és felső őrlőfogak között, mint megkérdőjelezhetetlen valóságot, harsogta ezt a kutya szájában.
– Ezt akartam hallani – gondolta a leminősített eb.
Kisebb roppanás után nyelt egy jókorát, majd vidáman kurjantott a szomszéd Loncsinak.
– Pajtás! Indulhatunk világot felfedezni, tudom, hogy mostanában hanyagoltalak, volt egy kisebb kellemetlenségem, amit épp most végérvényesen megszüntettem.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.01. @ 06:24 :: Boér Péter Pál
