Saját felelősségedre távoztál, mint aki úgy fut ki a házból —, mintha földrengés lenne.
Minden előhozza, vagy inkább csak előrángatja a fájdalmakat, amelyek bennünk élnek —, megmagyarázhatatlan és erős szívgörcsök közepette.
Úgy emlékeznek ránk, hogy Te inkább zárkózott voltál —, magam meg udvarias és illemtudó.
Nagy lelkierődnek köszönhetően azonban nem veszett minden el, csupán a dolgok legjava —, annak hamvával és üdeségével.
Legendánk utólagos korrigálására nem látok módot, így ami bárkiben hamisan rögzült, az már megváltoztathatatlan!
Az utólagos spekulációkkal való foglalkozást meg értelmetlen dolognak tartom, és ezért inkább a lényegre térek —, s ez személyed.
Azt érzem, hogy jelenleg valami olyannyira megvisel —, és vigyázz, mert nem marad így semmi sem belőled. Helyzeted már-már drámai.
Nem is értem hogyan is lehetsz az a balszerencsés alak —, aki mindig otthon hagyja az esernyőjét, ha éppen esik.
Igen, vannak emberek, akiknek amire kinyílik ejtőernyőjük —, már nem is zuhannak…
Azt vizsgálnánk most, hogy miért is történhetett meg mindez?
Fotóművészet tanárom, Theodor Ioanes arra tanított — még Bukarestben —, hogy egy vérbeli fotósnak a felragyogó fénypontokat kell követnie, és megragadnia.
Téged.
De jó, hogy megint itt vagy, s tanult szakmámon sem változtatnék!
Parádfürdő – 2010. aug. 20. —_—
Legutóbbi módosítás: 2010.11.01. @ 10:31 :: Bősze Emil Miklós
