Még csupán középiskolás lehettem, amikor az egyik osztálytársam a következő megjegyzést tette fizikatanárnőnknek: — Tessék kérem szépen megérteni, hogy a fizikát kedvelem, de a fizikusokat sohasem tudnám elfogadni. — /Máris elnézést kell kérnem fizikus Olvasóimtól!/
A tanárnő megértő volt, és félévkor simán megvágta a Gyurit.
Időközben Gyuriból sikeres fizikus lett, s azóta már bizonyosan törölte — még emlékezetéből is — a még diákként elejtett kijelentését.
Nem tagadhatnám azonban semmiképpen sem el azt teelőled, hogy tulajdon füleimnek is szokatlanul hangzik az, hogy „fizikusok” —, s hallószerveim továbbra is a filharmonikusokra hangolódnának rá szívesebben.
Gyermekkorom nagy varázsa lehetett a vonatszerelvényeknél felsorakozó, felfoghatatlanul hosszú vagonok sora a Pulmann-kocsikkal.
George Pullman amerikai feltaláló és gyáros volt egy személyben.
Ő volt az a bátor fizikus, aki kényelmes hálókocsikban mert gondolkodni.
Az általa megtervezett, majd szabadalmaztatott vagonoknál az volt a lényeg, hogy a vasúti kocsik két forgó alvázon nyugodtak.
Írásomhoz, ha nem is tartozik szorosan hozzá, mégis valamiképpen kapcsolódni érzem a következő anekdotát.
— A történet szerint Georgenak volt egy, (az Időben) hosszan elnyúló macskája, melynek nyolc lába volt.
A macskalábak, hogy forgó alvázon működtek volna(?), nos erről nincs tudomásom…
Személyem mégsem lehet fizikusellenes, mert hiszen a fényképészet legfontosabb jelensége mégiscsak a fizikához köthető — ami a képalkotás.
Kedves Fizikusok, ha megengeditek, úgy még egyszer szíves elnézéseteket kérem mindazért, amiben még nincs teljes egyetértés közöttünk —, viszont, hogy a nyolclábú macska történelmet írt, ahhoz semmi kétségetek nem férhet —, ám ehhez kellett egy Pullman is!
Budapest — 2010. nov. 09.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.11. @ 11:31 :: Bősze Emil Miklós
