Naplóbejegyzés
1993. dec.12.
Mostanában sok drámát olvasok. A kedvenceim a század eleji spanyol m?vek. Annyira más világ. Szívesen bekérezkednék oda. Talán egyszer én is írok egy drámát. Azt hiszem, a lányról szólna. Más úgyse jutna az eszembe.
Ma futva jöttem hazáig. Nem mintha fogyni szeretnék vagy energiatúltengésem lenne. Nem. Vártam a buszt és fáztam. Vártam és fáztam. Ha egy busz megjelent a kanyarban én azonnal odanéztem. A végén már reflexszer?en felfigyeltem mindenre. Hirtelen, megváltásként, mint aki elhozza a meleg padlóf?tést és a kényelmes üléseket, megjelent a busz. Azzal a lendülettel, ahogy kijött a kanyarból, úgy süvített el az orrom el?tt, én meg utána. Futottam, ahogy a lábam bírta. Ez maga a sátán – mormoltam magamnak. Sokszor eljátszotta már ezt a kis tréfát ezzel a buszmegállóval. Mindenesetre, annyit futottam, hogy majdnem hazaértem. Így aztán beletör?dve a vereségbe, lihegve befordultam az utcánkba és trappoltam hazáig.
Rájöttem, hogy mi az el?nye annak, hogy nincs sok barátom. Vagyis egy sincs. Kivéve a dagi üveggolyós srácot. Habár ? inkább eszi, mint gurítja. A válasz: Önismeret. Ugyanis van id?m gondolkozni magamon. Ma például, arra jutottam, hogy örökké félni fogok az aprópénzekt?l. Hogy miért? Egyszer?. A kosz! Az aprópénz a bacik láthatatlan terjeszt?je. Borzalom. Ma nem találkoztam a „Miklós- branccsal”. Hazafelé láttam ?ket a szomszéd utcában lebzseltek és megint csibészelték az öreg vak kutyáját.
Hogyan lehet egy érzést leírni? Azokat a dolgokat, amik csak egyszer történek meg az életünkben, elneveztem DELÉRIGÉKNEK.
Ma találkoztam a lánnyal! Persze nem direktmód, csak összefutottunk a lépcs?n. Ahogy megláttam hatalmas gombszemeit, k?vé dermedtem. Most nem hagyott faképnél. Köszöntött szokása szerint és felmért, tet?t?l-talpig. Szia –mondta, finom, kellemes hangján. Én erre – isten se mondja meg, miért mondtam – HEY, HELLO. Mintha puszi-pajtások lennénk. Erre ? hatalmas nevetésben tört ki. De még milyen nevetésben. Az orrlyukai kitágultak, mintha be akart volna szippantani engem is. Mikor letörölte könnyeit és én sem éreztem már teljesen szánalmasnak magam, megkérdeztem, hogy szereti-e az indiai teákat. Valaki odafentr?l már nagyon unhatta a bénázásomat, mert az az isteni sugallat, ami akkor megszállt, hát az megmagyarázhatatlan.
– Nagyon szeretem a teákat, de indiait még sajnos nem ittam – mondta. Az arcán – aranyosan – végigfutó mosoly némiképp követel?z?en hatott s végre sikerült kinyögnöm egy meghívást. Végül egy szombat esti teázásban állapodtunk meg. A beszélgetés után annyi önbizalmam volt, hogy rögtön el akartam mesélni neki az egész életemet és tudni róla mindent. Nagyon izgatott vagyok.
. K.A.
Leszálltam a buszról. Ahogy megpillantottam tunya alakom egy „es? kreált” pocsolyatükörben, a gyomrom görcsbe rándult s megtorpantam. Hangosan kifújtam a leveg?t, s az a hidegben fátyolosan a földre ereszkedett s elt?nt. Megráztam az ellazított karjaimat s továbbhaladtam az es?áztatta utcán, mely olyan kihalt volt, akár egy vastelep. Az emberek nem akarják megzavarni a randevúnkat – gondoltam magamban. Betértem egy sz?k kis utcába. Vészesen közeledtem a teaház felé, a cégtáblája messzir?l világított a szürke homályban. Az esti hideg ködlepelben vánszorogva, nagypapásan, mint akinek nincs is kedve, hozta a nedvességet s permetet lehelt az üvegekre. Elértem a vaskaput, mely rendíthetetlen h?séggel védelmezte a teaház bejáratát. Én értem oda hamarabb s próbáltam visszafogni az izgalmat, ami már teljesen elhatalmasodott rajtam s verejtéket vont a homlokomra. Az izzadság azonnal leh?lt s fázni kezdtem. Nyugodj meg, biztos fantasztikus este lesz – vigasztaltam magam s próbáltam elfelejteni a múltban felgyülemlett baklövéseim emlékeit. Hirtelen az összes eset átfutott az agyamon. Vállalhatatlan vagy – ócsároltam magam. Az utca egyetlen lámpájának a fénye körülfont s mintha az aszfaltra vetette volna a gondolataim. Én a múltba merengve álltam s osztoztam a lámpa magányában. A várakozás bizonytalansága id?t adott arra, hogy megvitassam magammal a történteket.
Nagy hibája az életnek, hogy sohasem fejthetjük meg, hogy mi lett volna, ha.
……………………………
A tornacip?m vékony talpán felkúszott a hideg s beleborzongtam az ?szi-tél marásába. Visszarévedtem a valóságba s hirtelen egy kellemes, ismer?s hang húzott magához. Megfordultam s láttam magam el?tt a lányt, ahogy egyenesen rám mosolyog, s vágyakozó szemeit elönti a könny.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Nagyon fázom – vágta rá, szinte dühösen. – Menjünk be, kérlek – tanácsolta.
Bárgyú mosollyal helyeseltem s nem tudtam róla levenni a szemem. Pirospozsgás arcát kikezdte a hideg. Gyönyör? volt, szinte hihetetlen. A teaházba belépve azonnal megéreztem a teák mámorító és csalogató illatát. Egy alacsony kisasztalhoz ültettek le minket, szinte leért a térdem, de meglep?en kényelmes volt. Kínos hallgatásba burkolózva, úgy ültünk egymással szemben, mint két kamasz – hiszen azok is voltunk – vágytunk egymás szavaira, de nem mertünk kezdeményezni. Meleg, fülledt hely volt s kellemes indiai, olyan szitáros zene szólt. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy most mindenem megvan, és nem vágyom már másra csak egy szóra, a hangjára.
– Tetszik neked itt? – kérdeztem bután, talán kicsit túl buta is volt a kérdés. Nevetett s a kacajhoz hozzátette: nagyon jó itt, szeretem a kuckós helyeket és ez a zene. Imádom! Képzeld, én is játszom, gitáron, pontosabban még egy pár hangszeren. Az egész családom zenél…
…ahogy beszélt, fel tudtam fedezni az arca minden vonását, hogy milyen vonalak húzódnak az arcán, ha mosolyog, vagy a homlokán, ha csodálkozva felhúzza a szemöldökét. Meg tudtam számolni az anyajegyeit a nyakán vagy a szepl?it az orrán. A szeme színe valójában kék volt. Azt hiszem, csak annak mutatta meg igazán, akinek akarta. Mikor kihozták a teánkat egy pillanatra elhallgatott, hogy megköszönje a kiszolgálást, majd a haját összekötötte és kortyolt a teájából.
– Hol is tartottam? – kérdezte, némi tanakodással az arcán. – Igen, tudom már…
A hangja gyönyör? volt, soha nem hallottam ilyet el?tte. A csészét két kézzel a tenyerében tartotta s felette gyönyör? mosollyal magyarázott arról, hogy mikor költöztek a városba, mert, hogy nagyon messzir?l jöttek és, hogy az édesapja tanította meg minden hangszeren, amin játszik. Élveztem a társalgást, pedig a hallgatáson kívül nem sok szerepet szánt nekem. Láthatóan ?t nem zavarta az egyoldalú beszélgetés. Szentül hittem, hogy ? a legszebb lány a földön. Az ismeretlen teák illata, a zene, ami teljesen bejárta a teret s simogatta az emberek szívét, a lány teljes valójában – az arca minden porcikája, a valóságos mimikái és az, hogy mindent megoszt velem -, egy új ismeretlen érzést kölcsönzött nekem, azt éreztem, hogy soha nem szabad elengednem.
– Ne haragudj, amiért ennyit beszélek – sajnálkozott. Láttam az arcán, hogy zavarba jött, amiért „egyedül” hagyott engem, de tisztán kivettem, hogy alig bírja visszafojtani a szavait.
– Gyönyör? vagy! – tolmácsoltam az érzéseim. Ett?l elpirosodott és hatalmas, boldog mosoly szökött az arcára. Közel hajolt s megcsókolt. A szeme zárva volt, én kinyitottam egy pillanatra. Akkor is mosolygott, mikor csókolt s akkor is mikor eleresztett. Visszaült a székbe s folytatta a mondandóját. – Tudtuk jól, hogy nincsen szükség szavakra.
– Záróra – szólt a hang a hangszórókból.
Távoztunk.
A halvány köd ellepett mindent s függönyszer?en leplezte a valóságot. Az utca kihalt volt, kés?re járt.
– Itt lakom nem messze. Volna kedved elkísérni?
A házuk, egy téglaszín?, emeletes, tornyos ház volt, nagyon sokszor elmentem már mellette. Mikor felértünk a lépcs?n, el?vette a kulcsot. Felém fordult, magához húzott, megcsókolt s ezt mondta: most már egy pár vagyunk. Csukott szemmel álltam s nem gondoltam semmire. Megsz?nt a hideg, arra sem gondoltam, hogy mennyire sokat kell hazáig sétálnom. Jó éjt – mondta s bement a házba. Kinyitottam a szemem s jó éjt kívántam én is. Tudtam, hogy meghallja. Elindultam haza. Csak ?t láttam magam el?tt. Ahogy kifújtam a leveg?t, ? jelent meg, pára képében s ?t láttam mosolyogni a földön sodródó falevelek szín-kavalkádjában. Hazaértem s bezuhantam az ágyba. Szerelmes vagyok – mondtam magamban s mosolyogva elaludtam.
Másnap.
– Szia! –köszöntött
– Szia! – mondtam s megcsókoltam az arcát.
Puha volt s meleg. A hideg piros színt vont az arcára.
A hó esett. A lány megragadta a kezem s magával húzott. Forogni kezdtünk. Próbáltam a szemébe nézni, de nem hagyta s azt tanácsolta, hogy nézzek fel az égre. Fantasztikus volt. A hó úgy hullt alá a semmib?l, mintha csak minket akarna beteríteni.
– Fázom – mondta s elindultunk a vasút melletti bolt felé. Mindig szerettem a tél hangulatát, olyan formát kölcsönzött a tájnak, mintha újjá akarna születni.
Ahogy beértünk a boltba, kerestem valami meleg italt.
A lány odafutott hozzám s megkérdezte mehetünk-e? Két üveg piros üdít? volt a kezében. A címkéjén egy karácsonyi angyal és semmi több.
Attól a délutántól kezdve mindig azt az üdít?t ittuk, iskola után, reggel, este, mindig, együtt.
Egy este, amikor a lány átjött hozzánk, hozott magával a piros italból. A kinti hideg mindenkit a meleg szobákba csábított. Az enyémben szinte h?ség volt. A lány lehúzott a sz?nyegre s végigfeküdtünk a puha, csíkos bézsdarabon. A mellemre hajtotta a fejét. A lemezlejátszón a mi számunk ment, nagyon szerettük.
Miután elhelyezkedett s selymes, dús haját a nyakam peremére helyezte, megkérdezte:
– Te miért szereted a telet?
– Mert rád emlékeztet – válaszoltam s hosszan megcsókoltam. Mikor felült véletlenül felborította a piros italt, ami végigfolyt a hátam alatt, felhevült b?römön, jégkockaként hatott s gyorsan felpattantam, fintorral az arcomon.
– Maradj így – mondta, parancsolóan. – Szeretnélek lerajzolni.
– Örülnék neki, de pont így? – Eközben a piros lé, már beterítette az egész hátamat.
– Meg se mozdulj! – Nagyméret?, csupa fehér papírt vett el? s egy kurta, széndarabbal pingálni kezdett. Úgy koncentrált, mintha élete m?ve lenne, úgy, mint az igazi nagy m?vészek…
A tél elhatalmasodott a tájon s fehérbe öltöztette a kapukat, háztet?ket. A gyerekek a játszótereken, az apák, ahogy kihasználják az id?t, amíg együtt tudnak lenni fiaikkal vagy az olvadó hó alól életre kapó virágok, növények. Boldogság vett körül. Csak a hó olvadt látványát sajnáltam, ahogy latyakként semmivé foszlik a lábunk alatt.
A hó szépsége addig tart, amíg lehullik a földre – gondoltam.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Czirják Gergő
