Fekete hullámfürtjei zuhatagként hulltak a vállára. Szeretkezéseink során, mikor mellém feküdt s mellemre hajtotta fejét, mindig úgy éreztem, hogy elveszek a sötétben. Csodálatos, nyugtató sötétség – gondoltam. Egy kiszámíthatatlan ?szi nap volt. Az es? hol megindult s szurkáló, kellemetlen cseppjeivel kergette fedél alá az embereket, hol elállt s az ?szi szél megdermesztette az ember nedves végtagjait. A verseit mormogta éppen.
… Aláhullt az utolsó bíbor rózsaszál… Mondd, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte, dühösen. Nagyon tetszik – válaszoltam és mosolyt er?ltettem az arcomra. ? folytatta a verselést, már egészen belelendült. Persze, egészen máshol jártam. Figyeltem az utca népének, tárgyainak mozdulásait s zaját. Élveztem minden pillanatot. Az utca sarkán, hatalmas táblán ez állt: Nyíl utca. Iris még mindig a verseit kántálta, már egészen hangosan. Azt hiszi, hogy nem hallom, vagy miért ordít ennyire? – kérdeztem magamban. Szerettem a verseit. Ontotta magából a jobbnál-jobb rímeket s olyan mély gondolatokat tudott megfogalmazni, amilyenekre mindig is vágytam.
Már egészen hosszú ideje voltunk együtt. Olyas fajta, se veled se nélküled kapcsolat volt a mienk. Szerettem ?t s ? is engem, tudom. A legjobb barátok voltunk s egymás legjobb szeret?i. Bozótos hajfürtjei egészen eltakarták az arcát. Csak a szépen cseng? szavakat hallottam, amiket kiejtett rózsaszín telt ajkain. Sohasem hallottam szebb hangot. Gyakran jártunk jazz klubokba. Olyankor cigarettára gyújtott, elszívott pár szálat, felment a színpadra s elkezdett énekelni. Sikere volt. Szerették az emberek. Hosszú, világos, nyüzsg? utca volt ez. Teli emberekkel, üzletekkel, autókkal, élettel. Az ?sz színes permete rég kikezdte a leveleket s az utcát is sárga, piros, barna színekbe öltöztette. Hatalmas vaskapuk szegélyezték az utca minden egyes pontját. Szélesek, magasak, otrombák.
– Te Noel, belegondoltál már abba, hogy mi lenne, ha ez a sok kapu, mind kitárulna, s mi benézhetnénk a házak udvarába? – Iris felvetése lázba hozott. Nagyon érdekes dolgot mondott. S hozzátette: – majd ha kiismerlek téged s kitárulkozol nekem, le merem fogadni, hogy ezek a kapuk is megnyílnak el?ttünk. – Hirtelen egymásra néztünk. Könnyek hulltak a szeméb?l s nekem fájt a szívem. Megsimogattam a vállát s megpróbáltam magamhoz húzni, hogy megvigasztaljam, de eltolt magától s rámrivallt.
– Hagyjál! – ordított rám. Könnyek szöktek a szemembe, nem sírtam, de zokogni tudtam volna. Nem bírtam elviselni, ha boldogtalan volt. Sokszor esett depresszióba, de mindig legy?rte pár nap alatt, akkor mindig magára hagytam, mert ezt kérte t?lem. Abban a pillanatban még nem értettem, hogy miért borult ki ennyire. A hazafelé úton teljes hallgatásba burkolózott. ? volt a múzsám. Úgy gondoltam rá, mint az életem értelmére, akit ki kell szolgálnom, s boldoggá kell tennem, de mindeközben nem vettem észre, hogy mindent megadtam neki, csak magamból nem adtam semmit. Én mindent tudtam róla, de ? rólam? Azt hiszem, semmit. Szótlanul kullogtunk egymás mellett. A hallgatást csak az olykor-olykor csattanó víztócsák kongása vágta el. Borzalmasan éreztem magam. Szerettem volna jóvátenni a hiányosságomat, de miután olyan csúnyán rámüvöltött, nem volt lelkier?m, hogy egy értelmes szót is szóljak. A sötét ég színébe vesz? hajfürtjeit igazgatta s próbálta befonni, még mindig a könnyeivel küszködött s így ment ez egészen hazáig. Mikor a lakásához értünk megkérdezte:
– Szeretsz még, Noel? Igazán, ?szintén, szeretsz még?
Megálltam el?tte s lehajtott fejjel az aszfaltot bámultam, nagyokat sóhajtottam a semmibe. A leheletem a hidegben úgy kúszott le a lépcs?n, akár a hulló es?cseppek. Az ég ontotta magából a szúrós zápores?t.
– Szeretlek kedvesem – válaszoltam, bátortalanul s habozva. Az igazság az, hogy magam sem tudtam akkor, hogy szeretem-e vagy csak szeretném boldoggá tenni. Mindenesetre, azt tudtam, hogy most csak így enyhíthetek a fájdalmán.
– Jól van, majd kés?bb találkozunk – mondta, szelíd, beletör?dött hangon. Szomorúan, gyerekes sértettséggel hátat fordított s bement az ajtón.
– Fiatalember, keres valakit? – kérdezte a szomszédasszony, kíváncsian.
– Mondja már meg nekem, mi az a szerelem?
A kérdésem egy pillanatra meglepte, s láttam az arcán a fintort, elgondolkodott, de hamar rávágta.
– A szerelem nem bonyolult, csak élvezni kell. Ha szerelembe esik majd, tudja mit csináljon.
– Köszönöm szépen a tanácsot, megjegyzem.
Sarkon fordultam s eljöttem. A tunya pillantásomból biztosan kivette, hogy nem értettem meg azonnal a tanácsát, de kés?bb rájöttem, hogy ezt nem is azonnal kellett megértenem. A város szélén fekv? erd? felé vettem az irányt. Össze akartam szedni a gondolataim, s a fák suhogó hangja nyugalmat sugárzott felém, szerettem az erd?ben írni, olvasni, gondolkozni. A Nyíl utcán kellett átvágnom ahhoz, hogy az erd?re eljussak, így hát az ismer?s tükörképek a pocsolyákban és a terebélyes vaskapuk ismét felidézték bennem Iris végtelenül szomorú arcát. Amikor el?ször láttam a „szomorú arcát” arra gondoltam, hogy így is milyen gyönyör?. Az utca végén megláttam a naplemente els? bíbor sugarait, melyek pár pillanatra kellemesebbé tették a vaskapuk ábrázatát, s úgy csörtettek végig az aszfalt úton, mintha a nap egy karnyújtásnyira lenne t?lünk. A pokolban égek el – gondoltam. A kapuk vasfüggönyén megcsillanó papírlap felkeltette a kíváncsiságomat. Közelebb léptem s nagy cikornyás bet?kkel ez állt rajta:
Tisztelt, lakók!
A szerdai napon lomtalanítást végzünk, kérjük a kapukat nyitott állapotban szabadon hagyni.
Abban a pillanatban egyszerre hatalmas mosoly kerekedett az ábrázatomra s egyszerre vágott könnycsepputat az arcomon. Egy napom volt, hogy mindent elrendezzek. Felhívtam s töredelmesen bocsánatot kértem, de hallottam, hogy a vonal másik végén a kiábrándultság nyomasztó érzése már hatalmába kerítette ?t.
– Szeretném, ha holnap sétálnánk egyet az erd? felé. Szeretnél? – kérdeztem, titkolódzva.
– Persze, mehetünk – hallatszott a válasz, unottan, mintha kötelez? lenne.
– Jól van, jó éjt szerelmem – mondtam s vártam a választ. Kis hallgatás után, miután a meglepettségt?l magához tért, lassan, de biztosan ? is szóhoz jutott.
– Jó éjt – mondta lassú, zavart hangleejtéssel. Érdekes, de azt hiszen, akkor újra szerelmet és komoly érzelmeket csalt a szívembe. Az, hogy újra meg kell hódítanom, felidézte a régi önmagamat, mikor még epekedtem érte, s nem tudtam elengedni magamtól. Szerelmes lettem Iris-be. Újra, végérvényesen. Másnap a nagy f?zfánál találkoztunk, mely magányosan ?rizte a régmúlt emlékét a hatalmas emeletes házak árnyékában s hajbókoló, terebélyes ágai sok szép emléket idéznek. Még szinte hajnal volt. Iris csodálatos, földig ereszked? szoknyában volt s hozzá ill? narancssárga garbót viselt, amit én vettem neki. Ez, most jót jelent, vagy csak véletlen? – kérdeztem magamban.
– Hogy vagy? – tudakoltam. Érdekelt, milyen hangulatban van.
– Már megnyugodtam: ne félj és sajnálom, hogy tegnap úgy neked estem.
Milyen fantasztikus lány, még ? kér bocsánatot. Soha nem engedlek el – mondtam magamban, s vigyorogtam a semmibe.
– Hová megyünk? – kérdezte kíváncsian s egy kis mosolyt fedeztem fel az ajka melletti kis gödörben. Nem volt szükség válaszra, hiszen akkor értünk az utca sarkára. Megállítottam s belenéztem a szemébe, s ezt mondtam: – ismerj meg, én mindent megmutatok. – Befordultunk a sarkon s azzal a lendülettel megtorpantunk. Az es?áztatta utca kövén megcsillant a felkel? nap bátortalan ébredésének els? jele. A nedves út víztükrén megcsillanó fény követte az út szegélyívét s olyan hatást kölcsönzött, mintha egy folyó futna a lábunk alatt s fény töltené fel.
Most aztán megvilágosodtunk – mormogtam tréfásan az orrom alatt. Iris nagyot nevetett, biztosan meghallotta. Rám nézett s mosollyal az arcán könnyezni kezdett. Tudtam, hogy ez most jót jelent, hogy boldogság töltötte el.
– Gyere, sétáljunk – s megfogtam a kezét. A vaskapuk tárva-nyitva, aranyban fürödtek. Végigsétáltunk az üres utcán s közben gondtalannak éreztük magunkat. A világ kettesben hagyott minket. Csak a fény és mi.
Iris, akkor, életében el?ször, teljesen boldog lett s ezt az érzést, azóta sem ereszti.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.06. @ 13:53 :: Czirják Gergő