Az elmúlt nyáron kis időt töltöttem Pali bátyám házában, ott, ahol az a nagy hegyi-patak a sziklák közül kiszabadulva kifut a lapályra. Annyi új ház épült a patak partjára az utóbbi években, hogy ha egy ideje nem jártál erre, meg sem ismered a helyet. De hát így van ez jól. Fejlődjön a falu…
Pali bátyám is az új módi szerint építette fel a mart peremén a házát. Kőből, s téglából, kétemeletesre, cseréppel fedve. A régi fából épült, zsindellyel fedett ott maradt az alszegen. Városi emberek vásárolták meg, mondván, hogy nekik éppen ilyen öreg épület kell. „Hagyományos”. — Így mondták. Szerintem inkább rozoga, hitvány. De hát ők tudják. Kicsit kipofozták, rendbe tették, s néha hétvégeken, vagy szabadnapjaikon kijőnek, s az udvaron sütnek-főznek, nagyokat isznak, és sokat hangoskodnak, amíg el nem nyomja őket az ital. Úgy látszik, a városban nem szabad így duhajkodni. A szomszédok itt eltűrik, hisz’ tőlük vásárolják a kisüstit – s nem is keveset. Jól fog az a kis pénz a családi kasszában!
Módos gazda lett az én Pali bátyám, pedig szegény emberek gyermeke. Szorgalma, s esze révén vitte ennyire. Már kicsiny gyermekfejjel beállt inaskodni egy fazekas mester mellé. Kosztot kapott Káruly gazdától, s kevés zsebpénzt. Mikor nagyobbacska lett a sepregetés mellé a favágás is feladatai közé került. Elég ügyeske gyermek lévén, a gazda az agyag előkészítésre is megtanította, s még később a korong használatára is. A szomszédban lakott egy szorgalmas iparos, Kovács Mihály, aki taplóból készített sapkákat, táskákat, meg asztalra való kicsi terítőt, futót. Mikor vasárnaponként taplót gyűjteni indult, a Pali-gyerek melléje szegődött, s járta vele együtt a havast, segített, amit tudott — felmászott a fákra, meg cipelte a zsákot. Azon a vidéken Bancza-zsáknak nevezték azokat a zsákokat, amibe a taplót gyűjtötték. Reggel még könnyű volt cipelni, de ahogy gyűlt bele a tapló, ahogy telt a zsák, mind nehezebb lett, hogy a gyermek bizony görnyedt alatta. Mégsem panaszkodott, s nem rakta le a terűt. Számított a pár garasra, amit a segítségért kapott. S nem bonbonra kellett neki a pénz, hanem arra gyűjtött, legyen neki is saját műhelye, s minél elébb.
Nem sok idő múltán, hogy kitanulta mindkét mesterséget, mármint a fazekasságot, s a toplász mesterséget is, önállósította magát. Eleinte a szülői házban rendezte be a műhelyét, de miután megnősült és elvette mestere leányát, Kovács Matildot, saját házat, műhelyt épített. Újdonsült apósa szerszámokkal és jó tanácsokkal segítette volt inasát.
Nos, most élve szíves meghívásával, a már nem fiatal Pali bátyámat látogattam meg az új portán, s időztem annyi időt nála amennyit az illendőség engedett.
— Gyere, öcsém, tiszteld meg a házunkat! — fogadott szívélyes szóval. — Matild! Vendégünk jött, hozz valami falni valót!
Leültem a felkínált székre és várakozással néztem a házigazdára. Tudtam, hogy valamilyen történettel fog szórakoztatni falatozás közben.
— Tudod öcsém, nem mindig volt ilyen dolgunk, mint manapság. Két műhely, három segéd, s a család… Emlékszem, mikor először mentem Mihály bátyámmal toplót gyűjteni, csak egy akkora kenyérsarok volt a tarisznyámban, mint a két kujakom, s mellé valami hagyma, s kicsi darab szalonna. Gyalog mentük ki a hegyre. Most urak vagyunk: autóval megyünk fel Máramarosba, s fogadóban eszünk. Megyünk négyen, öten. Akkor meg csak ketten — én a kicsi gyermek, meg Mihály bá. Kerestük az öreg bükkfákat, mert azon van jó folyása a toplónak.
— Bátyám nem félt ott a nagy rengetegben?
— Nem, amíg estére hazajöttünk. De bizony, ha kint éjszakáztunk, akkor igen.
— S mitől félt? Medvétől, farkastól?
— Azoktól is, de ejsze jobban a boszorkányoktól.
— Hogyhogy?
— Gyermekecske voltam még, s hittem bennük.
— Már nem?
— Hát… no, elmondom hogyan jártam, s mire tanított Mihály bátyám, hogyan védekezzünk ellenük. Tudd meg öcsém, hogy nagyon okos ember volt. Nyugodjon békében! Nála tapasztaltabb, ügyesebb toplász nem volt a környéken. Maga faragta a nyomtatófákat, s maga készítette a nyomtató cserepeket is. A díszítéshez kellenek ezek. Vadkvackorfát talált az erdőben, annak a törzséből faragta. Az azért jó, mert száradáskor nem hasad. Tőle tanultam meg mindent a szakmáról.
— A boszorkányokat kezdte.
— Az én legényke koromban még boszorkányok, s lüdércek uralkodtak erdő szerte. Ha valakit egyedül ért az éjszaka a rengetegben, azt gyakran elemésztették, s csak napok, hetek múlva találtak rá holtan egy távoli gerincen. Nem akartunk mink es így járni! Mihály bátyám tudta a módját, miként kerüljük el a bajt. Mégis amint besötétedett olyan rémület lett úrrá rajtam, hogy csak reszkettem, mint a nyárfalapi, de Mihály bá megnyugtatott, hogy tud ő egy igazi varázslatot az éjszaka rémségei ellen. Még Zsuzskó nannyótól tanulta, aki maga is boszorkány hírében állott. „No, gyere, ülj le szépen ide a fa tövére” — szólott —, „s előbb imádkozunk, majd megteszem, amit ilyenkor kell.” Ezzel neki fogott tüzet tenni az összeszedett, száraz fenyőcsapokból. Mikor fellángolt a tűz, megállt előtte, s engem is maga mellé szólított. Így mondunk el minden imádságot, ami csak eszünkbe jutott. Miután ezt is elvégeztük, vett egy vaskosabb karót, s azzal kört húzott körénk. A tűztől minden irányba éppen háromlépésnyire húzódott a kör karóval húzott, sekély árka. Ezzel lefeküdtünk a tűz mellé. Nehezen jött álom a szememre, s mire elaludtam volna, látom a szemem sarkából, hogy valami mozog az erdőszélen.
— Farkas volt? Égett a szeme, mint a prázsa? — kiáltottam fel borzongva.
— Ne szólj közbe!
— Jó, jó. Folytassa!
— Mondom, a fák között valami mozgott, lengedezett, mint egy női ruha. S ahogy jobban odanézek, hát nem is egy, hanem, kettő, három alak bontakozik ki a sötét háttérből. Aztán még többen jelentek meg a tűz fényében, összesen heten. Táncra perültek, hadonásztak, énekeltek, s neki-nekifutottak a körnek, de átlépni nem tudták. Úgy reszkettem, mint még soha, s a fogam is úgy kocogott, hogy biztos benn a faluban is meghallották. Mihály bá meg csak hányta a keresztet, s mondta hangosan. „Segíts meg Jézus urunk, segíts meg. Ne engedd az éjszaka árnyait a közelünkbe. Távolítsd el a kísértőket. Segíts meg drága Jézus!” Én is csatlakoztam a könyörgéshez. A boszorkányok azonban nem tágítottak. Tovább táncoltak, mutogattak, s intettek, hogy mi menjünk oda hozzájuk, ha már ők nem tudnak a körbe belépni. Így ment ez egyre vadabbul, de mikor megszólalt egy hang, hogy „szedelőzködjünk, mindjárt reggel van”, úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. Körülnéztem, de sehol sem láttam őket, csak Mihály bátyám guggolt a tűz előtt, s kotorászott a tarisznyájában. „Mondom, szedelőzködjünk, csak előbb faljunk valamit.” Megráztam a fejem, hirtelen nem értettem, mi van? Hát, semmi sem volt igaz a boszorkányokból — álmodtam az egészet… Hát, így történt.
— No, mit mondott az öreg Kis? — emelte fel poharát Pali bátyám, s mindjárt meg is felelt rá. — Hogy egy kicsit igyunk is! Egészségedre, kedves öcsém. Legyen szerencsénk egymáshoz máskor is!
2010. november 2.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.03. @ 12:00 :: dr Bige Szabolcs-
