Nekem kell egy különszoba, amit csak én látok, és be van zárva kettőre, lakat is van rajta, töküres, és benne van a nagy semmi és a színtiszta igazság. Legyen rajta egy kilincs, ami olyan magasan van, hogy létrával se lehessen elérni, az se látszódjon, csak legyen, hogy tudjam, hogy van, és akkor végre lesz egy cél az életemben: Elérni a kilincset, amiről csak a belső énem tud. Benyitni a nemlétező üres szobába, ahol csak a nemlétező igazság terpeszkedik flegmán.
Levetkőzni a szemérmemet szépen összehajtani egy székre, majd emberi mivoltomat büdös zokniként rugdosni az ágy alá. Szégyenlősen bújni a hamis szavak mögé, gyalázni mindent, mi eddig éltetett, majd a csendnek néma üvöltéssel megálljt parancsolva átértékelni ezt a rohadt életet.
Igen, így lesz, már látom a jövőt. Latom a mocskos gondolatokat, és a ki nem mondott szavak ostorként csattannak, a kilincs is magasan van, és én egyre kisebb vagyok. Már nem látom önmagam, a szemüveg és az önbecsülés együtt távozott valami rejtélyes kapun.
Nekem már nem lesz szükségem rá, de a tudat, hogy volt vagy lehetett volna, megédesíti hátralevő perceim. A nemlétező boldog mosoly, egy arctalan arcra fagyott gondolat, egy bágyadt legyintés. Valaki hív, a hang csak foszlányokban érkezik, szakadozva, halkan, kimondatlanul, majd fáradtan búcsút intek távozó lelkemnek. Én egy lépést sem megyek tovább, csak számolom az elnémuló perceket, az órákból kiszedem a rugót és indulatok nélkül dühösen falra hányom, mely unottan lepereg. A percek csak a percek, mert az órák már nincsenek, és a percek is számolatlanul hevernek szanaszét. A percek is oszlanak, jaj, segíts! Már nincs sok hátra már csak a percek a peeerrrcceek majd már csak a másod… percek, melyek már nincsenek. A gondolat lelassult, majd csendesen elköszönt az idő perctelenné vált. Relatív, mondták mások, és üvöltve számolták a nemlétező perceket.
Ha van egy perced, a tiéd leszek, nincs, elfogyott a mosoly, későn jött, én már nem voltam ott.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.02. @ 11:08 :: George Tumpeck
