– Elnézést Gál elvtárs, ha egy kicsit arrébb tetszene tenni a csomagot, akkor elférne a létra. Ugye megérti, ha sietünk, már nem sok id? van a kezdésig, és még annyi dolgom van. A villany is kibabrált velem, hiába cseréltem ki az izzót százasra, nem m?ködik. Alig találtam villanyszerel?t, már mind hazamentek a m?helyb?l.
– Semmi baj Gizike, persze hogy megértem – mondta Gál, és alaposan megmustrálta a könyvtárosn?t. Tet?t?l talpig végigmérte, és elégedetten csettintett a nyelvével. A negyvenes éveiben lubickoló fiatalasszony nem olyan régen hagyta ott a férjét, és nagyon élvezte az elvált n?k szabadságát. Látszott a mozgásán, hogy elégedett magával. Hosszú sz?ke haját felt?zve viselte, feszes blúzából kidomborodó idomai nem voltak bántóak, s?t, kimondottan kellemes látványt nyújtott a korosztályát kedvel?knek. Már pedig Gál gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a felszínes ismeretségnél, és behálózza a kívánatos asszonyt. De mindez ideig egy lépést nem tett a cél érdekében, most is csak erre a csettintésre tellett t?le.
– Látom, Gál elvtárs készül?dik a dedikálásra – mondta Gizike, beszélgetést remélve, mivel a villanyszerel?ket már eligazította, és egyéb tennivalója nem volt a kezdésig.
– Szólítson Ern?nek, ha kérhetem – mondta Gál, és megszorította Gizike kezét. Jó meleg, finom tapintású keze volt az asszonynak, aki majd’ kicsattant az örömt?l.
– Megtisztel Ern?, köszönöm – mondta szemlesütve, és széles mosollyal adta tudtára a férfinek, hogy régóta vár erre a pillanatra. Nem, mintha nem lett volna alkalmuk még a közeledésre, de mindig volt valami ürügy, hogy elkerüljék a nyílt színvallást.
Ern? is elvált ember volt, és rengeteg dolga mellett nem tudott id?t szakítani a n?i nemre. Különben is, túlságosan megszokta a legényéletet, nem kívánkozott semmiféle komolyabb kapcsolatba bonyolódni. Amióta megjelentették egy regényét, sorra jelentkeztek a kiadók, és megbízásokat adtak neki a regény folytatására. Gál nem tudta mitév? legyen. Szeretett írni, de a gimnázium igazgatását is komoly feladatnak tekintette. A párt megbízta a poszt betöltésével, amikor Koroknai váratlanul elhunyt, és utódot kerestek az intézmény élére. Tudta, elvárások vannak vele szemben, és nem okozhat csalódást az elvtársaknak. Az ifjúság nevelése fontos feladat, és neki ebben élen kell járnia. Húsz évig tanított történelmet, és magyar irodalmat ebben az iskolában, ahol ? maga is tanult egykor. A háború után választották ki, amikor a párt kádereket keresett, tehetséges embereket, akikben megbízhat. Gál alkalmas volt a feladatra. A fronton kitüntették h?siességéért. Éppen hogy leérettségizett, önként jelentkezett a frontszolgálatra. Az els? alkalommal dezertált, amikor negyvenöt telén Ungvár alatt találta magát a hideg télben, hiányos felszereléssel. Tizedmagával indult el, hogy elérjék a szovjet parancsnokságot. Amikor átjutottak a frontvonalon, már csak hárman maradtak. Az életét az mentette meg, hogy vállalta a harcot a szovjetek oldalán. A nagyapja tizenkilences kommunista volt, amit mindvégig sikerült eltitkolnia a család el?tt, csak halálakor derült ki, amikor a párt saját halottjának tekintette, és ezt közölték a feleségével is. A konspiráció olyan sikeres volt, hogy az asszony mindvégig egy másik n?re gyanakodott, mert a férfi gyakran nem tudott elszámolni az idejével, amikor számon kérte az ágyon kívül töltött éjszakákat, hétvégeket. Az évek során megromlott közöttük a viszony, de az asszony neveltetése miatt t?rte férje vélt kicsapongásait. Legalábbis ezzel hitegette magát, mert semmi bizonyítéka nem volt a h?tlenségnek, az ura meg nem beszélt róla. Nem beszélhetett.
– Hoztam egy kis vizet Ern? – búgta Gizike, és egészen közel hajolt Gálhoz, amikor letette a tálcát a poharakkal, és a teli kancsó hideg vizet az asztalra.
– Köszönöm szépen – mondta Ern?, és máris töltött magának a gyöngyöz? vízb?l. – Arra gondoltam, persze, ha meg nem sértem, hogy a könyvbemutató után elmehetnénk valahova. Van kedve velem vacsorázni? – kérdezte Gál egy hirtelen ötlettel.
– Nézze Ern? – kezdte Gizike –, mi már évek óta ismerjük egymást, és nem titkolom, vártam is, hogy majd közeledik. Különösen a válás után éreztem úgy, hogy mi ketten, szóval, érti, Ern??
– Ne mondjon semmit Gizike, én is éppen így érzek. Nahát, micsoda találkozás, és egy könyvbemutató, egy dedikálás hoz minket össze!
A n? majd kicsattant az örömt?l, amikor meghallotta Ern? szavait. Kivillantotta gyönyör? fogsorát, és csak nevetett, tiszta szívb?l kacagott zavarában. Gál szívér?l is egy nagy k? esett le Gizike reakciója láttán. Visszautasításra nem számított ugyan, de arra sem, hogy vénember létére még egy vallomást is hallhat a n?t?l, akir?l idáig csak álmodni mert.
Gizike nem volt boldogtalan a férje mellett mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a férje gyakran a pohár fenekére néz. Kálmán csak négy évvel volt id?sebb nála, de a mértéktelen italozás sokat öregített rajta. Mint férfi sem állt már helyt, és mint kiderült, éppen miatta nem lehetett gyerekük. Gizi nagyon fontosnak tartotta a családot. Mindig arról ábrándozott, hogy legalább négy gyerekük lesz, és id?sebb korukban csak az unokáknak fognak élni. Kellemes életükbe hamar hozott változást a tudat, hogy Kálmán nem képes a gyermeknemzésre. Orvosról orvosra jártak, mindent elkövettek, amit lehet, de a férfi nem nyerhette vissza képességét, mert soha nem is volt neki.
Gál kicsomagolta a könyveket, és az asztalra tette a köteteket, szépen elrendezve ?ket. A dedikálás már egy hete meghirdetésre került a kerületi könyvtárban, ahol Gizike vezet? könyvtárosként dolgozott. Legalább negyvenen jelezték, hogy vásárolni kívánnak a könyvb?l, és dedikáltatni is szeretnék. Gizike tapasztalt könyvtáros lévén úgy tizenöt-húsz f?re számított, de titkon remélte, hogy ennél többen lesznek majd, akik érdekl?dnek Gál regénye iránt. A téma nem volt különösebben izgalmas, de Gál ragyogóan értet a drámai helyzetek megformálásához, a cselekmény bonyolításához. Egy asszony a háborúban sebesült német tiszteket fogad be, és bujtatja ?ket egészen Budapest ostromáig. Az egyedülálló n? szerelmes lesz az egyik f?hadnagyba, akit?l kés?bb gyereke születik. A f?hadnagy elesik a budai harcok során, és a felszabadulás után megszületet fiú mit sem tud fogantatásának körülményeir?l. Az anyja a halálos ágyán mondja el neki a titkot, amit húsz éven át ?rzött. Gábor, amint megtudja, hogy apja egy német tiszt volt, öngyilkos lesz. A történet talán szokványosnak is mondható, de a jellemrajzok, Gábor vívódása, és az a környezet, amelyben a regény cselekménye zajlik megnyerte egy kiadó tetszését, és sikert sejtett a könyvben.
Gál nem titkolta, hogy neki is van egy fia, akit soha nem láthatott. Az asszony, aki rövid ideig a szeret?je volt az ötvenhat ?szén szülte meg közös gyermeküket. Gál akkoriban egyetemre járt, és a karrierjének sem tett volna jót, ha nyíltan vállalja a kapcsolatot az asszonnyal. Házasodni sem szándékozott még egy darabig, de ebben a helyzetben döntenie kellett, a gyermek nem tréfadolog, ezt számtalanszor átgondolta, de nem tudta mitév? legyen. A helyzetet az asszony oldotta meg. Ötvenhat novemberében Ausztriába menekült testvéreivel. Az id?sebb bátyja beszélte rá, hogy hagyják el az országot, mert itt nem terem babér nekik, ahogy Zoltán fogalmazta meg a helyzetüket. Az egyik fiú Amerikába ment, ? pedig Németországban, a francia határ mellett telepedett a bátyjával és a kis újszülöttel, Ern?vel. Minden olyan gyorsan történt, hogy Gál még fel sem ocsúdott a meglepetést?l, már olyan híreket kapott, hogy a lányt a határon elfogták, és a gyerekkel együtt kivégezték. Ebb?l egy szó sem volt igaz, mint kés?bb kiderült. Gál tavaly kapott egy levelet Ausztriából. Ern?, a fia írt. Az anyja meghalt, és halála el?tt elmondta a fiának születésének történetét, és meghagyta neki, hogy feltétlenül keresse meg az apját, amikor módja lesz rá. A politikai helyzet már lehet?vé tette, hogy az egymástól elszakadt családtagok Bécsben találkozzanak. Gál tudta, nagy kockázatot vállal, de kíváncsi volt a fiára. Meghatotta ?t Ern? tárgyilagos levele, amelyben a haragnak, vagy neheztelésnek egy cseppnyi jele sem mutatkozott. Mintha a történtekért Ern? els?sorban a magyarországi viszonyokat tette volna felel?ssé, és mintha az apja döntésképtelenségér?l mit sem sejtett volna. Gál jóvá akart tenni mindent, amit csak lehetett. Ern? megírta, hogy Bécsben tanul, és jöv?re átjön Magyarországra. Kérte, hogy apja addig ne keresse, mert nem lehet tudni, milyen reakciót vált ki a találkozás híre apja környezetében. Majd ? mindent elrendez, írta, és megtalálja a módját, hogy titokban maradjon a találkozásuk.
A könyvtár olvasótermében több mint harminc ember gy?lt össze, aki kíváncsi volt Gál könyvbemutatójára, és feltétlenül szeretett volna néhány személyes hangvétel? sort kapni az írótól, saját példányának els? lapjaira. Gizike úgy tervezte, hogy mond néhány szót Gál eddigi munkásságáról, és megemlíti a hallgatóságnak az író dilemmáját, aki nehezen tud dönteni az iskolaigazgatói állás, és az írói hivatás között. Aztán beszél a könyvkiadás helyzetér?l, és megemlíti azt is, hogy ma már felkarolják a tehetséges írókat, a kultúrpolitika nagyra értékeli a Gálféle nemzedék törekvéseit, szárnypróbálgatásait az irodalom terén. Gál majd arról beszél, hogyan jutott az elhatározásra, hogy könyvet írjon err?l a témáról, és milyen magánéleti vonatkozásai vannak a történetnek, netán, önéletrajzi írásról van-e szó?
– Kezdhetünk Gál elvtárs, azaz, Ern? – pirult el Gizike, amikor odaért Gál asztalához, ahol az író az általa föltornyozott könyvhalmaz mögé bújva lapozgatta egy napilap híroldalait.
– Rendben van, én készen vagyok – mosolygott Gál a könyvtáros n?re, és arra gondolt, hogy egy óra múlva már a karjaiban lesz ez a gyönyör? asszony.
Gizike a terv szerint elmondta a mondandóját, majd bemutatta Gált a hallgatóságnak, és átadta neki a szót. Gál tíz percet szánt a mondandójára, a további negyven percet a kérdések megválaszolásának szentelte. A dedikálás hamar elkezd?dött. Mindenki elégedett volt a Gál válaszaival. Megfontolt, felel?sségteljes személyiség látszatát keltette a hallgatóságában. Gál szinte fel sem nézett az írásból, azt vetette a papírra, amit kértek t?le, szinte, szó szerint. Csak néha állt meg a keze, ha fogalmazási nehézségeket tapasztalt az olvasónál, ilyenkor átfogalmazta a kért szöveget anélkül, hogy a dedikálást kér? észrevette volna a pillanatnyi megtorpanást.
– Kelemen Gézának a legjobb esztergályosnak, és a leggondosabb apának – szólt az egyik kérés bariton hangon. Gál egy pillanatra felnézett, hogy szemügyre vegye az aláírás kér?jét, de csak egy hétköznapi, negyvenes alakot látott, munkásruhában. Szó szerint leírta, amit kért az olvasó, de a neve elé odabiggyesztette, hogy egy gondos apa. Megengedheti magának, ezt a kis játékot, gondolta. A tizedik aláírás után pihen?t kért, és ivott egy pohár vizet. Az olvasóterembe egy húsz év körüli fiatalember lépett be, kezében szorongatva Gál könyvének egy példányát. Gál hirtelen úgy érezte, látta már a férfit, de nem tudta hol. A gimnázium minden tanulóját ismerte, még évekkel kés?bb is emlékezett az arcukra, ha nevüket már el is felejtette. Ez a fiatalember nem volt soha az intézmény tanulója, abban biztos volt.
Már mindenki megkapta az aláírást, kinek hosszabb, kinek rövidebb dedikáció jutott, amilyet kért. Utolsónak a kés?n érkezett fiatalember lépett az asztalhoz. Gál lehajtott fejjel vette át a könyvet, és már emelte a tollat, hogy beírja a következ? szöveget, amikor a fiatalember megszólalt.
– Ern?nek, a fiamnak, megismerkedésünk alkalmából – hangzott a kérés bizonytalanul, némi akcentussal. Gál lassan felemelte a tekintetét. Szíve hevesen verni kezdett, amint meghallotta a fiatalember hangját. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd heves zokogásban tört ki.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.22. @ 18:53 :: Horváth János
