„Akartam lenni csillag én is,
A Végtelenség gyermeke,
Valaki, aki szárny is, fény is,
Örök szépségek hirnöke –
De lehet-e repülni annak,
Ki teste rabszolgája lett,
Kinek már mindenekfelett
Csak „hő”-i és „kiló”-i vannak,
S ki csak csomó rút vegyi bomlás?
Jaj!… sóhajba vesző káromlás
Dühe ráng romló testemen…
Az istenit!… jaj, istenem!…”
(Tóth Árpád: A Palace-ban… 1925. október)
Gyermekszemmel szemlélem a holnapot,
önfeledt arcom
ránctalanságában vonaglok.
Jártam a boldogság teraszán,
ahol az élet adta játék
elsurran, mint az időtlen időé,
nem veszed észre, mi válik köddé.
Fényes dicsfény várt rám,
égi dal után koslattam,
s ének nem ruházott fel
emberi mivoltomra
szemernyi feloldozást,
csak arra a felemre,
mi a mai napon is vagyok,
mennybeli óda b?vkörébe kerültem,
egy remény-magzatot szültem.
Lelkem angyali glóriámra tekint;
a hajfürtök meredek homlokomon csüngnek,
mint az eget rengető bőrredőzetek.
Közületek való akartam lenni,
egy teljeséggel angyali lény,
de földi küldetésem nem tartott sokáig.
Rászolgálnék a fenséges feladatra,
piroslik a csipkebokor fénye,
illata csábított titeket efféle képzelgésre;
hiába gondoltok
a jótétemény istenének.
Lettem…
és voltam elítélt áldozat,
és bíróként ítéltem és vádoltam,
és villámló szemeim megtorlást hoztak,
viharban tengődő nem-önmagam.
Szeretném azt hinni, hogy
az elegendő bizonyíték a birtokomban van;
igen szeleburdi lány,
igen álmodozó, szárnyas alak,
igen lélekbe látó, megáldott isten,
egyenként szedem szét
apró porcikáim egészét,
mert szárnyam már nincsen,
sokkal erősebb belső viszony,
sokkal hangosabb hangzat,
sokkal többszólamúbb rezgés vibráltat,
hisz minden isten-várás mögött
adott a megélés, tisztátalan isteni-találat.
Epilóg:
S még kérditek; vajon miért ennyi pátosz?
Nem tudom rá a választ,
egyetlen tudója az öregedés
és Te, ősz hajú Isten.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.08. @ 20:01 :: Horváth Nóra
