E kettőt oly ügyesen ötvözi, ráadásul a cselekménybe szőve… Mindezen túl az otthonosság érzetét kelti az olvasóban, mintha egy nagybácsi mesélne, aki bölcsen figyelmeztet a buktatókra. Kíváncsi lettem, hogyan születik mindez.
J. M.: Avi, mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
A. B. G.: Mit mondhatnék magamról? Mesélni azt tudok állítólag és van is mit, tehát röviden pár mondatban. Budapesten születtem a múlt században, 1954-ben, a rák jegyében. Iskoláim nagy részét is itt végeztem, és ha nem ver szeget a fejembe egy olyan gondolat, hogy el innen máshová, akkor talán ma is ott élek. Hozzátenném, lehetőséget is kaptam, csupán én nem lettem volna hajlandó az árát fizetni. Mert sajnos ára volt a dolognak és nem pénzben kifejezhető ára, de ezt hagyjuk is. A politika nem csak az én életemet keserítette meg, hanem sokmillió más emberét, de ez egy másik mese. Tehát ott tartunk, hogy anyámmal disszidáltam Izraelbe. Nem az ismeretlenbe teljesen, mivel neki a testvérei már kint éltek és apám öccse is. Hozzá teszem azt is persze, hogy indíttatásra, pontosabban nevelési hatásra mentem ide, mert noha nálunk nem volt vallás meg ilyen dolgok, apám anno a zsidó gimnáziumba íratott be. Mehettem volna bármely állami gimnáziumba, de azt mondta, itt legalább valami ragad is rám. Igaza volt, mert minden fontos alaptudást itt „csipegettem fel”.
J. M.: Mi várt Izraelben?
A. B. G.: Új környezet és új lehetőségek. És főleg akkor voltam húsz éves. A kezdeti nehézségeket leküzdve saját lábaimra akartam állni és álltam is. A családi „kupaktanács” javaslatait nem fogadtam el, hiába is éltek már ott régebben. Önfejű voltam mindig is. Fene se tudja ennyi idő után, hogy jól vagy rosszul tettem. Végigcsináltam pár év katonaságot, mint hivatásos is, és életem legszebb évei voltak. Az élet sajnos nem habos torta, így a katonai karrierem is feladtam. Megnősültem, és amikor megszületett a lányom, polgári pályán helyezkedtem el. Az élet furcsa fintora, na, meg a sok véletlené, hogy az lett a feleségem, aki, és az utjaim visszavezettek Európába. Mindég is tele volt kalanddal az életem és soha nem futamodtam meg a kihívásoktól. Ingáztam elég sokat Izrael és Európa közt. Talán még most is ezt csinálnám, de egy munkabaleset véget vetett ennek. Most sajnos leszázalékolt ember lettem, de nem adtam fel. Volt egy ilyen korszakom, de kilábaltam belőle. És pont az írás volt a segítségemre.
J. M.: Mióta írsz?
A. B. G.: Mióta kezdek írni? Te mióta írsz? Tudom, kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, de ez most rendhagyó. Én azóta írok, mióta megtanítottak rá. Nehezen ment, mert valahogy a kezeim nem igazán engedelmeskedtek ennek a munkának és sok problémám is volt belőle. Mondogatták is sokan vagy ügyvéd, vagy orvos lesz belőlem, mert azoknak olyan ronda és olvashatatlan az írása. Nem lettem mégsem. Talán azért, mert soha sem érdekelt. Viszont miután gimnáziumba kerültem, „emberemre” akadtam. A történelemtanárom azt mondta, nem fog külön az én kedvemért fordítót tartani, aki az általam használt betűket le fogja fordítani számára. Nehezemre esett, de át kellett alakítanom az egész írástechnikámat. Hogy mégse rúgjam fel egyéniségemet, nem írott, hanem nyomtatott betűkkel kezdtem írni. Nagy feltűnést keltettem, és sokan cukkoltak azzal, hogy olyan vagyok, mint az írógép. Nem zavartattam magamat és ez megmaradt egész mostanáig. Azóta is nyomtatott betűkkel írok az írott helyett.
J. M.: Ez igazi Avi-s mese volt!
A. B. G.: És mikor kezdtem el az „irodalmi” értelembe vett írást? Írogattam már kint Izraelben is, de nem volt sok bátorságom hozzá, pedig lett volna lehetőség. Abban az időben működött Izraelben egy magyar nyelvű hetilap, a Hét Tükre. A szerkesztőjét jól ismertem és ő próbált rávenni, hogy néha írjak a lapnak. Írogattam is, de hamar abbahagytam, mert nem volt rá időm, és nem is igazán kötött le. Igazából azóta írok, hogy a sors rákényszerített, hogy otthonülő „nyögdijassá” váljak. Nem szeretem a tétlenséget, illetve elég sok kalandom volt az életben és úgy gondoltam, leírom őket. Szerencsém is volt, mert az ORCA című irodalmi oldalon ráakadtam egy nagyon kellemes és kedves ismerősre, aki mind a mai napig segítségemre van az írásban. Nem rejtem véka alá. Pápay Arankáról van szó, akit követtem a Héttoronyba is. Igazán azóta írok.
J. M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
A. B. G.: Mi inspirált? Nem tudnám megmondani. Nem a kitárulkozás, mint sokaknál, és még kevésbé az, hogy híres legyek. Anno még Budapesten egész közelről volt módom megismerni a művészvilágot. Színészeket, rendezőket, írókat, művészeket. Volt bennem ambíció és érdekelt is. Aztán kint teljesen más irányba ment az életem. Feladtam ez irányú törekvéseimet.
J. M.: Hogyan fogadja a környezeted? A lakóhelyeden tudnak erről? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?
A. B. G.: Na, ez egy jó kérdés. Először a közvetlen környezetemnek nem is nagyon mutogattam. Mikor a Héttoronyban kezdtem írni, elkezdtem mutogatni írótársaim írásait, nem a sajátjaimat, míg egy nap a nejem felfedezte, hogy én is írogatok ide. Buzdított a lányommal és sok társsal együtt, ez valahogy „szárnyakat” adott a továbbiakra
J. M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
A. B. G.: Minden embernek vannak vágyai, tervei. Ezek nélkül nem is lehet talán teljes életet élni. Mint embernek csupán annyi, hogy még az élet adjon pár évet nekem, hogy láthassam az unokámat és a lányomat, hogy ő is családot alapit és gyerekeket nevel. Mint írónak? Nem is tudom. Az egy öröm, hogy eljutottam már egy szintre, és majd a jövő választ ad arra is, hogy lesz e további sikerem vagy sem. Csinálni kell, és ha semmi másért azért, mert szórakoztat és örömet ad, hogy esetleg másokat is tudok vele szórakoztatni.
J. M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
A. B. G.: Példaképem? Az apám. Sokszor törték derékba az életét és mégis újra volt ereje felállni. És mindég meg tudta oldani az adott nehézségeket legyen az bármilyen természetű. Az „életfilozófiája” még ma is a fülembe cseng néha: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
J. M.: Mi a célod az írással?
A. B. G.: Mi a célom az írással? Egyrészről a mások és saját magam szórakoztatása, másrészről megismertetek egy olyan országot az olvasóimmal, ahol fiatalságom egy részét leéltem sok-sok kalanddal. Nyitott szemmel járkálok és valóban igaz a szlogen: a téma az utcán hever. Nos, ez a másik része. Én felemelem, „megrágom”, aztán vagy megszületik belőle egy novella vagy más, vagy sem.
J. M.: Elégedett ember/író vagy?
A. B. G.: Elégedett ember? Mindig is nyughatatlan voltam, tehát soha sem volt jó, ami éppen van. Most már kicsit „csiszolódtam” és megelégszem dolgokkal, mert tudom, felmérem, mik a lehetőségeim. Szerintem a legtöbb ember ilyen, hogy nem elégedett, vagy ha igen, akkor is törekszik még valamire, bizonyítani akar, hogy van még benne akarat és ambíció. Mert ez is egyfajta energia, amire szüksége van az embernek. Nem azt mondom, hogy legyen törtető, és ha megvan már mindene, akkor ne legyen elég, de sohase kerüljön olyan helyzetbe, hogy úgy érezze, na, én megtettem, amit megtettem és ennyi elég. Mint író? Erre még nem tudok választ adni. Nem tartom magamat még írónak csupán „firkásznak”. De ezt úgysem én vagyok hivatott eldönteni, hanem az olvasóim.
J. M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?
A. B. G.: Mit tudhatnék üzenni? Legelőször is azt, hogy egy-egy sikertelenségtől ne adják fel. Próbálkozzanak minél többet és a siker is egyszer bekopogtat az utcájukba. Kudarc nélkül nincs siker. A kudarcból tanulni kell és lehet is. A legtöbbet érő az olvasók véleménye. Ők döntik el, hogy valaki sikeres vagy sem. A Toronyban fontosak a kommentek, persze csak azok, amik nem oda-vissza alapon való önámításról szólnak, de mondhatni, hogy a Toronyban ez nem nagyon jellemző. Törekedjenek arra, hogy a vélemény az építő legyen és tapintson rá azokra a hibákra vagy pozitívumokra, amikkel segítséget nyújthatnak a kezdőnek.
J. M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád?
A. B. G.: Kabalám vagy munkamódszerem nincs. Nálam az írás az úgy jön. Nem mindég, de általában. Akkor írok, ha van egy olyan témám, vagy láttam, hallottam valamit, amiről érdemes írni. Az életem, mint már mondtam, tele van kalandokkal, tehát van honnan merítenem bőven. Igen, ám de sokszor van úgy, hogy amikor le kell írni, valahogy nem akar menni. Sokszor előfordult, hogy leírtam vagy hat fejezetet és az egészet törlöm, mert nem találom jónak. Ihlet kell hozzá. Lehet, hogy ez nagyképű kijelentés, de szerintem így van. Egy íráson az első öt mondat után látni lehet, hogy az kényszerből született, mert ilyen is van, amikor az ember úgy érzi, most ezt meg kell írni, ha törik, ha szakad, vagy átgondolt, többször elkezdett és átírt. Egyik nem zárja ki a másikat, mert előfordul, hogy a kényszerből írt sem sikerült rosszul. De ez ritka. Nálam kell valami hatás, valami emóció, hogy neki tudjak állni, megírni. Szerencsére kapok „ihletést” a családomtól és a Toronybeli írótársaktól, és nem utolsó sorban az olvasóktól is
J. M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
A. B. G.: Ilyenről még nagyképűség lenne beszélni. A legnagyobb sikeremnek tartom, hogy eleve eljutottam oda, hogy rendszeresen írjak, ha indíttatást érzek rá.
J. M.: Említetted, hogy kapsz visszajelzést az olvasóidtól. Beszélnél erről?
A. B. G.: Természetesen igen. Pár irodalmi oldalon írogatok, és sokat adok az olvasók, írótársak véleményére. Ezek egy része komment is, de sok olyan olvasóm is van már, akik másutt látták az írásaimat. Akinek a véleménye számit, az a családom főleg. Persze, ez mondhatni, egyoldalú, de mégsem így van. Szerencsére kritikusak és nem a „családtagot” nézik az írásaimban. Sokszor megmondták már, hogy ezt írd át, vagy dobjad a szemetesbe.
J. M.: Nagyon beszédesek a címeid! Hogyan születnek? Egy időben a művel, később találod ki, vagy legelőször a cím van meg, s utána alakul a „mese”?
A. B. G.: Jó kérdés! Mikor hogy! Van, amikor először az írás születik meg és utána a cím, például az első könyvem címe, ami most lett kiadva, itt a mű maga már megvolt, de a címén napokat rágódtam. Van úgy, hogy a cím megvan, elkezdem írni a történetet, és a végén rájövök ez nem illik hozzá, át kell alakítani a címet. Tehát ebben sincs nálam egy állandó sablon.
J. M.: Hol olvashatóak a műveid?
A. B. G.: Főleg az Interneten, a Héttoronyban meg más irodalmi portálokon.
J. M.: Más?
A. B. G.: Nemrég jelent meg az első könyvem nyomtatásban is, aminek a címe: A Szinájtól a Sóhajok hídjáig. Boltokban is kapható, a Vince kiadó üzleteiben. Nem ők a kiadók, ők csak terjesztők. A kiadás magánkiadás, saját magam szerveztem és fedeztem. Egyelőre jó volt a fogadtatása.
J. M.: Ennek szívből örülök, és további sikereket kívánok! Köszönöm a lehetőséget!
Ahogy írásaiban, Avi a válaszaiban is egyedi. Örülök, hogy „elbeszélgethettünk”, és remélem, egyszer szemtől szemben lesz a folyt. köv.!
Két hét múlva: KISSLAKI
Legutóbbi módosítás: 2010.11.19. @ 12:13 :: Józsa Mara
