Az itt élők mindennapja nem sokban különbözött a környező vadon állatainak életétől; az idejük nagy részét az töltötte ki, hogy élelmet szereztek maguknak, és megfelelő védelmet nyújtó szállást alakítottak ki. Többre nem vágytak, mert nem tudták, hogy lehetne az életük másmilyen is.
Egy napon furcsa hangok közeledtek a falu felé; hatalmas pukkanások, dörrenések. Az emberek nem tudták, mi az, de rémülettel töltötte el őket. Később fényes gépmadarak jelentek meg a levegőben, és lehullattak valamit az erdőre, amitől a fák több helyen lángolni kezdtek. Távolról kiabálásokat, artikulátlan üvöltéseket hallottak, aztán csend lett.
Másnap élelemkeresés közben egy eszméletlen idegenre bukkantak az erdő sűrűjében. A ruhája átázott a vértől, az arca csupa sár volt. Tanácstalanul állták körbe, majd ijedten rebbentek szét a sebesült nyöszörgésére.
Hazavitték, az egyik kunyhóban lefektették, s mindig volt mellette valaki, aki megitatta, aki verejtékező homlokát hűsítő kendővel letörölte, aki kezét nyújtotta, ha elviselhetetlen fájdalom tört rá. A törődés meghozta az eredményét, a beteg lassan gyógyulgatott, és egyre többet beszélt, de a falu lakói egy szavát sem értették, csak mosolyogtak rá barátságosan.
– I am – mutatott magára a fiatal férfi – Robert.
Az asszony, aki mellette volt megismételte:
– Ájem, Ájem!
S Robert mondhatta bármilyen hévvel a nevét, ettől kezdve mindenki Ájemnek szólította. Eleinte bosszantotta ez az értetlenség, aztán beletörődött, és nevetett rajta. Idővel megismerte a falu lakóit, megtanulta a nevüket, és a nyelvükön napról–napra több szót jegyzett meg. Nemsokára hosszasan társalgott velük, tanította őket, különösen a gyerekekkel töltött sok időt; és szinte észrevétlenül tanította meg őket angolul. A kicsiktől pedig a felnőttekre is ragadt néhány szó, így kölcsönösen elsajátítottak valamennyit a másik nyelvén, és mind jobban megértették egymást – az idegen és a falu lakói.
A gyerekekkel való foglalkozásnak lassan kialakult a rendje, és már–már iskolai oktatásnak minősült. A kicsik szívesen mentek délelőttönként a férfi kunyhójához, és ha mesélt nekik, figyelmesen hallgatták, a feladatokat is elvégezték, így sokféle ismeretre tettek szert.
Egyik alkalommal Robert a háború értelmetlenségéről tartott előadást. Hirtelen levette az ingét, és megmutatta a sebhelyét; a hatalmas hegen az új bőr még néhány hónap múltán is fényesen élénk rózsaszín volt.
– Ezt okozza a háború, és ennél sokkal borzalmasabb dolgokat. Tegyetek meg mindent azért, hogy egyszer béke legyen az egész világon.
A gyerekek hallgattak, végül egyikük felállt:
– Ájem! Mi nem teszünk olyat, hogy neked ilyen sebed legyen, de azért sem tudunk tenni, hogy mások se tegyék.
– Tévedsz, Dai! A békéért mindenki tehet valamit. Te azt, hogy jó vagy! Minden apró jócselekedet a béke egy morzsája.
A gyerekek szájtátva hallgatták, ugyanakkor nehezen hitték el, hogy a tetteikkel befolyásolhatják a világ dolgait.
– Látom, nem értitek – nevetett rájuk Robert. – Tegyünk egy próbát! Csinálunk egy jóságperselyt, amelybe bedobhatjátok, ha valami jót tesztek. A sok kis jóság összetevődik, és egyre nagyobb lesz az ereje, úgy, mint a fénynek. Egy csillag csak halványan pislákol, de száz vagy ezer már elkápráztat. A sok jóval szemben pedig megtorpan a rossz szándék. S minél többször fordul ez elő, annál kevesebb lesz a gonosz ember is. A jó cselekedetek pedig tovább tisztítják a lelkünket, míg végül mindenhol a jóság, a szeretet fog uralkodni.
Egy kéz lendült a magasba.
– Ájem! És ha valaki nem jócselekedetet tesz a perselybe?
– Értem, mit akarsz mondani, de ne aggódj! Olyan nem lesz! A gonosznak meg kell mutatnia magát, különben nincs ereje, míg a jóság rejtve is jóság. Mint ahogyan a kitalált jócselekedet is gyengíti azt, aki ezzel akar élni, mert a gondolatai mind azon járnak, hogy nem volt őszinte, nem volt igazember. Hát akkor menjetek, és legközelebb mindenki hozza el a jóságcéduláját!
Másnap a gyerekek jóval a tanítás kezdete előtt Robert kunyhója mellett várakoztak, és szinte kivétel nélkül szorongattak valamit a kezükben. Ki egy falevelet, ki egy kéregdarabot hozott, vagy egy lapos követ, amelyre a jócselekedetét írta fel.
Tanítójuk elégedetten mosolygott rájuk, és egy háncskosarat tett a tábla mellé. A gyerekek arcán boldog ragyogás terült szét, amikor szó nélkül beledobták a „cédulákat” a perselybe. Utána csendben leültek, és várakozón néztek Robert–re.
– Érzitek ezt a különleges hatást? Nem kell mondanotok, látom, mert az arcotokra van írva. Tudjátok, minél több jót tesztek, annál könnyebb lesz a lelketek, könnyedebbek lesztek ti magatok is. A jóság pedig árad, terebélyesedik, s egyszer csak beborítja az egész Földet.
A gyerekek hittek „Ájem”–nek, s ami jót megtehettek, megtették, és türelmesen várták, mikor lesz hatása a sok jócselekedetnek.
Ám amikor bekövetkezett a csoda, mégis nehezen hitték el, holott a saját szemükkel láthatták. Először az tűnt fel nekik, hogy a persely minden jóságcédulát befogadott, mégis mindig maradt benne hely, egy idő után pedig különös fény vette körül. Eleinte csak halvány, aranyos rezgést figyeltek meg, de minél több jót tettek a falubeliek, a fény annál erősebb lett, végül messzire világított. A híre gyorsan terjedt, már a hegyeken túl is erről beszéltek az emberek, és egyre többen jöttek. A jót cselekvők messze vidékekről zarándokoltak a faluba, és hozták a cédulákat, a kosár ereje meg csak nőtt, nőtt.
A fényt már a Föld körül keringő űrállomáson is észlelték, és a műhold–felvételeken is jól látszott, hogy a kékbolygót aranyfüst fogja körbe.
És egyszer csak sikerült! A jóság, a szeretet körbeérte a Földet. Nem volt sehol háború, az emberek türelemmel és bizalommal voltak egymás iránt, és mindenki nagyon vigyázott, hogy a kincs meg is maradjon.
Hogy ez mikor következett be? Kicsit most becsaptalak! Mert bizony ezt a csodát beteljesíteni még a jövő feladata, de ha te is csatlakozol a jót cselekvőkhöz, akkor bármilyen hihetetlennek tűnik, megtörténhet.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Józsa Mara
