Ebben az iskolában bármit megtehet az ember. A tanárok istenien tanítanak, bár tény – láthatatlanok. Hiába mondott szép beszédet a tanévnyitón az igazgató, mindez olyan régen történt már, azóta megkérgesedett a szó. A folyosók zsúfolásig telnek reggelente, senki sem ismeri az órák rendjét, pedig már megtanulhattuk volna régén. Isten tudja csak, mióta bukdácsolunk. Kegyes e rendszer, eltitkolja osztályismétléseinket, de nekünk éreznünk kellene valamiféle szégyent, amiért javarészt mi felnőttek mind alsósok vagyunk. Hiába, délutánonként nem foglalkozunk a házi feladatainkkal, és esténként nem ismételjük át az aznap tanultakat. Reggel nem ébredünk fel korábban, hogy bepótoljuk lemaradásainkat. Nem kérünk bocsánatot pedagógusainktól, amiért ártatlan figyelmeztetéseik miatt visszafeleseltünk nekik. Egymástól tanulunk, nem t?lük, akik már rég kijárták azt az iskolát, amibe most mi járunk.
Talán azért szeretünk mégis idejárni, mert itt szinte már mindent megengedhetünk magunknak. Ha valami nem tetszik nekünk, az asztalra csaphatunk. Meleg van itt, ingyen kaptuk tankönyveinket, kaptunk mellé tollat és papírt, de mi csak számokat rajzolgatunk a tiszta lapokra. Ezt tesszük reggel, délben, este és, ha valahányszor becsöngetnek, a fejünkben már meg sem fordul az, hogy be kellene rohannunk a tanterembe, ami olyan közel van hozzánk… Inkább kihalásszuk telefonkészülékeinket iskolatáskánk legmélyéről, mert azt hisszük a csöngetésre, hogy hívásunk, üzenetünk érkezett… és persze valóban, de vajon ki keres minket? A tanáraink biztosan nem, hiszen ők ott vannak maréknyi osztálytársainkkal a teremben és a nap minden pillanatában órát tartanak. Vajon miért csak az épület folyosóján szeretünk tartózkodni? Na, persze ezt is tudom. Jó a társaság, megy a mókázás. A teremben viszont figyelni kell, el kell csendesedni.
… aztán jön a tanévzáró, megkapjuk bizonyítványainkat és csodálkozunk; kapa.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.14. @ 10:54 :: Kőmüves Klára
