A középkori Magyarországról sok fiatal ment szakmát gyakorolni, vagy külországi egyetemekre továbbtanulni. Ott szerezték meg mindazt a tudást, amit itthon nem kaphattak meg. Az ott létesült céhekben híres mesterek adták át tapasztalataikat, az egyetemeken színvonalas oktatásban részesülhettek. Mentek a deákok Németalföldre, Itáliába, Germániába, Frankhonba, Hispániába, az ott él? tudósoktól sajátították el mindazt a tudományt, amit utána hazájukban továbbadtak. A deákok szorgalmasan tanultak, hogy hazájuk hasznára lehessenek, felvirágoztathassák azt.
A felvilágosodás korában a jelszóhoz: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” ma már hozzá gondoljuk azt is, hogy nem elég a tudást megszerezni, azt értelmezni, alkalmazni is kell majd. Így tettek a deákok is, a külországban szerzett tudást átültették a magyarországi viszonyokra. Ezzel hatalmas dolgokat változtattak meg. Az ipari forradalom eredményeit elhozták, gyárak váltották fel a manufaktúrát, mez?gazdasági gépek segítették a fizikai munkát, a kereskedelem is átalakult, fejl?dött. A tudás forradalma gy?zött. A kitartás fegyelme meghatározta a gazdaság fellendülését. A földm?vel?k, munkások körülményei jobbá váltak, az ipar meger?södött. A polgárok elérték azt az életszínvonalat, amir?l korábban csak álmodtak.
A mai fiatalok el?tt már tovább nyíltak a kapuk, újra járják a világot, megismerik a szakma specialitásait, az egyetemeken, kutatóintézetekben olyan képzést és feladatot kapnak, ami el?bbre viszi a tudományt. Sajnos azonban egyre többen maradnak ott, nem hazánk javára fordítják tudásukat, mint a középkor vagy a reformkor tudósai. Az még nagyobb baj, hogy nem hazájukban alapítanak családot, és az asszimilálódás miatt az új generáció elveszíti magyarságát, nyelvét is. Ez persze nem mindig van így, a kivételek er?sítik a szabályt. Reméljük, hogy sikerül megteremteni a feltételeket, hogy a külföldön tanuló ifjúság itthon is kaphat majd munkát. Így nem csak skype-n lehet a szül?knek gyermekeikkel, nagyszül?knek unokáikkal beszélgetni, hanem itt élhetnek velük, a közelükben.
Dr. Deák Gábor tanár úr Kolozsvárról érkezett Magyarországra. Miskolcon alapított családot, feleségét, Babi nénit én is ismertem, ? mindenben támogatta ?t. A gyermekeivel is gyakran találkoztam, hiszen a közelünkben laktak. Édesapámmal a történelem szeretete hozta össze, mindketten sokat kutattak levéltárakban, könyvtárakban, a tanári munka mellett TIT-el?adásokat tartottak. Megszállottan dolgoztak, publikáltak, az óráikon és az el?adásaikon átadták mindazt a tudást hallgatóiknak, amit így szereztek. Mély barátság született köztük, egymás iránti tiszteletüket többször fejezték ki hallgatóik el?tt. Élvezetes stílusban beszéltek a történelmi eseményekr?l, a híres személyiségekr?l, de a kisemberek életét, kultúráját is bemutatták. Egy-egy korszakot összefüggéseiben, szerves egységben tártak elénk.
Gabi bácsit – mint édesapámat is – tanítványai, tanártársai tisztelve szerették. Színes egyéniségek voltak. Gabi bácsi történelemóráin színházi, zenei, irodalmi példákkal szemléltette az éppen tárgyalt kor nagyjainak munkásságát. Amikor a magyar történelem nagyjairól beszélt, idézett önéletrajzi írásaikból, a róla írott tanulmányokból. Ismertette az abban az id?ben élt nagy m?vészek, írók, zeneszerz?k, tudósok életét röviden, egy-egy történettel színesítve úgy, hogy ezt azonnal meg is jegyeztük, kik, hol, a világ melyik országában alkottak nagyot. Szemléletesen, könnyedén adott el?, de hatalmas terjedelm? anyag kutatása rejlett el?adásai mögött. Mi néma csendben figyeltük ?t, nem kellett fegyelmeznie, minden szavát ittuk.
Óra után nem sietett ki a teremb?l, bárki feltehette kérdéseit, azokra türelmesen válaszolt. Mindenkihez volt egy személyes, kedves szava. Ha utcán, vagy színházban futottunk össze vele, megállt, érdekl?dött, hogy érezzük magunkat, milyen bánat ért, vagy mi okozott örömöt éppen. Minden kulturális esemény érdekelte, ha tehette, mindegyiken megjelent, ilyenkor a nagy tudású professzor mellett büszkén álltam. Gabi bácsi a deákok közül a doktor deákságig emelkedett és vitte magával mindazokat, akik hallhatták ?t. Emberként, tanárként igazi nagyság volt.
A korosztályomnak szerencséje volt, hogy igazi tanárok tanítottak bennünket, akik nem csak oktattak, neveltek is, példát vehettünk róluk. A „keriben”, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatán kiváló tanáraink voltak, de ? még közülük is kiemelkedett. Amikor tanítványa lettem, az órákon is gyakran emlegette édesapámat. Talán ennek köszönhetem, hogy rám is figyelt. Ez a figyelem óvó, félt? szeretet volt, melyben édesapámnak is nagy szerepe lehetett. Igaz, kés?bb tapasztaltam, hogy magamért is megkedvelt. Gyakran hívtam rendezvényekre a könyvtárunkba, mindig eljött. Nyugdíjasként ugyanúgy eljárt az el?adásokra, könyvbemutatókra, koncertekre, tárlatokra.
Most, amikor édesapám eddig meg nem jelent tanulmányait Miskolcról és környékér?l kötetbe szerkesztettem, és meghívtam, sajnos nem jött el. Azt hittem, hogy a fiánál tartózkodik. A napokban felhívott, hogy a bejárón?je rendezkedett és a meghívó most került el?. Olyan örömöt okozott szavaival – egyáltalán azzal, hogy megkeresett -, amit el sem tudok mondani. Sokáig beszélgettünk. Elmondta, hogy felesége halála óta egyedül él, a fia és unokája szokta ?t látogatni, de nem tudják ezt gyakran megtenni. A házban lakik egy régi barátja, vele szokott sétálgatni, közben megtárgyalni a mindennapok problémáit. Még mindig hívják el?adást tartani, sok régi tanítványa, tudóstársa keresi meg, pedig már 92 éves. Szellemileg teljesen friss, olvas, kutat, ír, publikál most is. Azt mondta, hogy nem lázadozik, hogy ennyi év eltelt felette, csak azt sajnálja, hogy mell?le már sokan eltávoztak, és azt, hogy a „karosszériával” vannak néha bajok (magas vérnyomás, szédülés). Sajnálta, hogy nem tudott részt venni édesapám könyvbemutatóján. Mondtam, hogy nagyon hangulatos este volt.
Egy barátn?mmel felváltva olvastunk fel a Miskolcról és a Bükkr?l írott érdekességekb?l. Sok barátom, régi olvasóim, rokonaim, osztálytársaim, régi tanítványai töltötték meg a termet, még az asztalok tetején is ültek. A tanítványok közül többen írásban emlékeztek rá, amit felolvastam. A „bükki barátja”, Ági kollégan?m olyan szépen beszélt a közös túrákról, édesapámról, hogy többen törölgettük a szemünket. Mondtam Gabi bácsinak, hogy lesz még novemberben másik könyvbemutató, akkor ? is részt vehet. Kérdeztem, hogy nem lennék-e alkalmatlan, ha meglátogatnám. – Természetesen gyere bármikor – mondta, és megadta a kapu nyitó kódját is. Alig várom, hogy mehessek hozzá. Egész napom vidám lett e telefon után.
Különleges ajándék az, hogy ilyen nagy formátumú tanárom lehetett, aki ráadásul a barátjává fogadott. Ritka manapság, hogy egy ilyen id?s ember ennyire teljes életet éljen, mint ?, akit folyton hívnak, várnak a fontos eseményekre, meghallgatják emlékezéseit. Büszke vagyok arra, hogy t?le sokat tanulhattam – emberségb?l, becsületb?l, hazaszeretetb?l. Tanítványainak életét az iskola elvégzése után is figyelemmel kíséri, így én is tartottam vele a kapcsolatot. Eljött hozzám, amikor édesapám halálhírér?l értesítettem. Fájdalmas, szívmelenget? találkozás volt. Legutóbb akkor beszélgettünk egy el?adás szünetében, amikor neki volt nagyon nehéz, elveszítette a szeretett feleséget. Egymás karjában sírtunk mindkét alkalommal. Ilyen ember volt, egyszerre professzor és barát.
Büszke és egyúttal hálás vagyok azért az ajándékért, amit vele kaptam, és hogy szárnyai alatt n?hettem fel.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kühne Katalin
