– Anyám, ne csinálja ezt – kérte, fejét lehajtva a férfi.
Már mindenki felöltözött, az eseménynek megfelel?en. Indulni kellene, az id? sürget, de az id?s asszony nem tudta rászánni magát az indulásra. A szoba sarkában ült a sámlin és ?sz hajának egy elszabadult tincsét tekerte az ujjára. Tudta mi a kötelessége, de lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Megkönnyebbült. Sok-sok évig rettegés volt az élete. Nyomorúságos életének minden kockája filmként pergett le el?tte az elmúlt órákban.
– Még ott is sugárzott a g?g, a gy?lölet a szeméb?l, ahogy rámnézett – mondta. – Soha nem voltam jó. Egész életemben csak dolgoztam. Miért? – Végignézett a sok izületi gyulladástól eltorzult kezén. Látta ujjait, … milyen bütykösek. Eddig soha nem figyelte és csak most érezte igazán bennük a fájdalmat.
– Most már mindegy, én is hibás vagyok, mert hagytam, hogy így legyen – folytatta. – Féltem.
Súlyos csend nehezedett a szobára. Ott voltak a megélt szörny?ségek, szorosan felsorakoztak egymás mellett. Nem tudott, nem rájuk gondolni.
Az el?bbi megkönnyebbült érzés elillant és ottmaradt a rettegés.
– Indulnunk kell – nézett anyja szemébe a férfi.
– Nem megyek. Én nem megyek. Nem akarok menni – zavart félelem uralkodott el az öregasszonyon.
Két kezét szorosan a fülére szorította. – Kötelességed – hallotta valahonnét, nagyon messzir?l. Egész életében e szerint élt. Kötelesség – ezt hallotta anyjától, apjától. Bár, apja azt is hozzátette: a tisztesség.
Mintha ? nem tudta volna, mit jelent a kötelesség és a tisztesség. Most mégis ellenszegült. Fellázadt. Minden porcikája tiltakozott. Jóles? melegség járta át a testét. Életében most el?ször mondta, hogy nem.
Ízlelgette a szót. Miért nem tudta eddig soha kimondani, hisz nem is nehéz. Kinézett az ablakon. Ver?fényes napsütés volt odakinn. Kinyitotta az ablakszárnyat és hagyta, hogy a napsugár melegítse ráncos arcát.
Halkan dúdolni kezdett egy dalocskát. Hirtelen abbahagyta, soha nem volt szabad énekelnie. Sokszor kikapott érte. Volt, hogy egész testét összerugdosta, ha nem tett kedvére.
– Édesanyám! Kérem!
Elfordult az ablaktól, fiára nézett. Már, nem fiatal ? sem. Betöltötte az ötven évet. Látszik az arcán hányavetett élete. Vajon boldog? Gyermekkorában biztosan nem volt az. Soha nem kérdezte t?le, azóta sem. Nem merte. Szomorúnak látta az arcát, de ott voltak a vonások, az apjára hasonlított. Megpróbált mosolyogni. Évek teltek el, és ? ezek alatt az évek alatt elfelejtett nevetni és elapadtak a könnyei. Talán, most kérdezhetne a fiától. Nincs értelme, tudta, elkésett vele.
Zavartan elfordult t?le és elindult a bejárati ajtó felé. Kulcs fordult a zárban. Szótlanul mentek egymás mellett. Magában mondogatta – ezt kívánja a tisztesség. Kibírom. Eddig is kibírtam.
Némán hallgatta végig a pap beszédét. Fel sem fogta a szavait. Rosszul volt. Hányinger kerülgette. Apja int? szavait hallotta és anyjáét, aki türelemre intette. A türelemb?l kijutott nekem. Mélyeket lélegzett. A szomszédasszony mellé lépett és megkérdezte – rosszul van? Egy kézmozdulattal elhárította a segítséget. Némán állt ott. Nézte, mint eresztik le a koporsót a gödörbe.
– Hát vége? – kérdezte. A fia halkan válaszolt.
– Vége, édesanyám.
Leszúrták a fejfát, és szépen eligazgatták a koszorúkat. Fájó szívvel búcsúzik feleséged… villant a szeme elé. ? ezt nem kérte, ezt nem írhatták a szalagra! Oda akart szaladni, de fia megfogta a kezét.
– Anyám, ne most!
Miért mondja a fia, hogy ne most? Le kell tépnie azokat a szalagokat. Most. Ez nem maradhat ott. Nem, nem és nem… kavarogtak a fejében a gondolatok, de fia er?sen tartotta a karját. Nem engedte el. Számított rá, hogy anyja így fog reagálni a feliratra.
A pap elköszönt. Annyit mondott neki, hogy legyen er?s. Neki, senki ne mondja, hogy legyen er?s! Hallotta, amint a fia megköszöni a búcsúztatást. Nem szólalt meg. Elnézett a távoli semmibe. Maga el?tt látta a feliratot. Ezt nem tehette vele a fia. ? még koszorút sem akart, de a fia kérésének eleget tett. Egy koszorú és semmi búcsúzó szöveg, így egyeztek meg.
Senki nem kívánt neki ?szinte részvétet. Kicsi a város, mindenki ismer mindenkit, és tudták hogy éltek. Érezte, nem a halott miatt, hanem miatta jöttek ki a szomszédok és rokonok.
Ketten maradtak a fiával a temet?ben. Szótlanul álltak egymás mellett egy darabig. Tele voltak fájó emlékekkel. Nem néztek egymásra.
– Menj haza, megyek én is nemsokára – mondta egy id? után gyermekének. Fia kérd?n nézett rá, de csendben maradt. Elindult. A kapuból visszanézett, de nem látott el a sírig. Hagyta az anyját. Azt akarta, hogy nyugodjon meg.
Elkezdte a koszorúkat ledobálni a sírról. A családi koszorúról letépte az arannyal festett szalagot, darabokra szaggatta, majd összetörte a koszorút. Kihúzta a fejfát, és messzire dobta. Elkezdett ugrálni a síron. Taposta a sírt és férjére gondolt. Halálos ágyán feküdt, amikor magához kérette ?t. Halkan, de határozottan beszélt. Arra kérte, hajoljon oda hozzá. Tudta, hogy nem sok van hátra. Leült az ágya szélére, segíteni akart neki. Férje beleragadt mellén a ruhájába és ököllel arcul ütötte. Még ott is, akkor is azon járt az agya, hogy ?t bántsa. Szidta, mint kocsis a lovát. Ennyire még telt erejéb?l és meghalt.
Elhordta a koszorúkat a szemétbe. Elindult haza. Tudta, holnap is kijön… és holnapután is… és még azután is. Hazafelé, bement a gazdaboltba és vett egy zacskó f?magot. Otthon beült a hintaszékbe, amibe még soha nem ült, pedig jó tíz éve vették. Behunyta a szemét és énekelni kezdett. Elaludt. Álmodott. Mosollyal az arcán ébredt fel. Megmosakodott. Magához vette a zacskót és elindult a temet?be. Elszórta a magot a síron és elkezdte taposni. Halkan mondogatta – addig fogok kijárni ide, amíg a földdel teszem egyenl?vé a sírod.
Teltek a napok a f? is kin?tt és az öregasszony nem ment ki többé a temet?be.
2009. szeptember 18.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.22. @ 19:14 :: Lénárt Anna
