Becsukta maga mögött az ajtót. Mélyeket lélegzett. Tudta, ahhoz a sírhoz, a temet?be nem megy ki többet. Ma volt utoljára. Ígéretét teljesítette. A földdel tette egyenl?vé a sírhalmot. Pár nap és a f? is kin?. Nem is sokára, talán, még azok sem fognak emlékezni rá, akik ott voltak az elhantolásnál. Az ablakhoz lépett és becsukta a spalettákat. Csillagok nélküli sötétség borult, az egyszer? szobára. Nyomasztó csend telepedett a házra, annak minden zugára. Nem félt. Ismerte a ház minden szegletét. Egész életében sötétségben élt.
A fiára gondolt. Azon a napon itthon várt rá. Amikor belépett a kapun, elébe jött és megkérdezte:
– Hol volt ilyen sokáig édesanyám? – ? nem felelt, bement a házba és a lavórban kezet mosott. Sokáig törölgette fájó kezeit. Leült a konyhaasztalhoz. A fia tudta, nem akar válaszolni, de még egyszer megkérdezte, hol volt. A válaszadást nem kerülhette el, csak annyit mondott: – A temet?ben.
– Beszélnünk kellene.
– Mit akarsz velem beszélni? – kérdezte alig hallhatóan a fiát. Nem akart felszínes témákról társalogni, csak azért, hogy ne üljenek hallgatagon.
– Egész életemben fel akartam tenni egy kérdést. Miért?
Miért? Pár bet?, mégis, egy elrontott élet belefér. Visszagondolt, arra a nevet?s kislányra, aki boldogan szaladgált a réten a mezei virágok között és vígan kötötte csokorba ?ket.
– A vagyon miatt kezd?dött minden. Apámnak volt két hold földje és egy lánya, aki nem jó semmire, aki nem tudja a nevét tovább vinni. Azt hiszem, szerette anyámat, de soha nem bocsátotta meg, hogy nem szült fiút neki. Abban az id?ben a név sokat számított. No meg a becsület. Úgy tizenhat éves lehettem, amikor közölte velem, hogy talált nekem társat. Így mondta, társat. Szigorú ember volt, nem mertem ellentmondani, tiltakozni. Akkoriban a gyerekek még azt tették, amit az apjuk kijelölt a számukra. Napokon keresztül sírtam, vigyázva, meg ne lássa.
Eljött a lánykérés ideje. Apád és szülei eljöttek hozzánk. Megalkudtak rám. Ott állt el?ttem egy fiatalember, aki gy?lölköd? szemmel nézett rám. Nem mertem ránézni, durván elkapta az arcom és maga felé fordította. Nézett engem, majd köpött egyet. Az esküv?ig nem is láttam többet. Elmeséltem anyámnak a történteket, de ? türelemre intett. Szerinte minden úgy történik, ahogy általában történnie kell. Sírva varrtam a menyasszonyi ruhámat.
Szegények voltak a szüleim, de meg akarták mutatni, és nagy lakodalmat csináltak, hogy mindig emlékezzek arra a napra. Hát nem is tudták, mennyire maradandó emlék lett bel?le. Apád rám sem nézett. Mulatott. Táncoltatta a falu lányait és elég sokat ivott. Az újasszonytánc után a vendégek a zenekarral elkísértek bennünket a nászszoba ajtajáig. Annak bizonyítására, hogy ? az úr a háznál berúgta az ajtót. Remegve álltam mellette. Kerestem anyám és apám arcát, látták vajon ezt a mozdulatot? – de nem volt ott egyik?jük sem. Durván megfogta a vállam és belökött a szobába. Térdre estem. A mirtuszkoszorú leesett a fejemr?l.
Hosszú sz?ke hajam befonva és kontyba volt csavarva az akkori szokás szerint. Beleragadt a hajamba és nem engedte, hogy felálljak. Kicsatolta a nadrágszíjat és kihúzta a nadrág korcából. Elkezdte kigombolni a nadrágját. Hajfonatom a karjára tekerte és szorosan tartotta a fejem. Egész testemben remegtem. Annyira féltem, hogy még sírni is elfelejtettem. Olyan dolgokra kényszerített, amire még a legrosszabb örömlányok sem hajlandóak. Dolga végeztével belém rúgott és otthagyott a földön összegörnyedve. Fájt mindenem. Hangosan elkezdtem zokogni. Rám parancsolt, hogy fejezzem be a b?gést, mert nem t?ri el, és nyomatékul szavainak a nadrágja szíjával felém csapott.
Anyámat nem láttam heteken keresztül, mert nem engedte, hogy meglátogassam ?ket. Amikor végre találkoztunk és sírva meséltem a történteket, csak annyit mondott legyek türelmes, majd megváltozik. Az asszonyok nem lázadhatnak az uruk ellen. Ha több alázatot mutatok minden rendbe fog jönni. Szerinte nem jól nevelt engem, mert az apám is megmondta, hogy nagyon makacs vagyok. Gondold el, én makacs, aki soha semmire nem mertem nemet mondani. Csak néztem az anyámat, és nem tudtam mire gondoljak vele kapcsolatban. El?bb még haza akartam szökni, de ezek után nem láttam értelmét.
Minden nap vert. Hol pofozott, hol rugdosott. Nem számított neki. Volt olyan, hogy az istállóban fejtem a teheneket – mindig volt öt–hat fej?stehén, disznók és aprójószágok -, még ott is bántott, volt, hogy belökött az állatok közé. Talált magának okot, amiért meg lehetett engem ütni. Tudod, ez olyan, van rajta sapka, nincs rajta sapka. Az évek alatt hozzászoktam. Már nem sírtam. Nem nevettem. Aztán jöttél te. Mikor megmondtam, hogy gyermeket várok, egy élet növekszik a szívem alatt, meglep?dött. Nem lett könnyebb az életem, dolgoztam reggelt?l estig, de talán a verések száma ritkult. Minden este azért imádkoztam, hogy fiam szülessen. Isten bocsássa meg nekem, de arra gondoltam, ha lánynak adok életet, elpusztítom ?t és magamat is. Nem akartam neki olyan életet, mint az enyém.
Egyszer láttam apádat nevetni. Amikor megszülettél. A bába a kezébe adott téged, mindenféle kedves szavakat mormolva. A szigorúság elt?nt az arcáról és mosolygott. Akkor, ott, azt hittem, talán megváltozik, és hálát adtam az Istennek, hogy fiam született. Tévedtem. Pár perc múlva visszaadott a bábának és becsapta maga mögött az ajtót. Kés? este jött meg részegen. Félve, de mosolyogva vártam. Te már aludtál a bölcs?ben. Ahogy rám nézett, azt a gy?löletet véltem felfedezni a szemében, amit els? találkozásunk alkalmával. Felrúgta a széket és nekem jött. Elkezdett verni, rugdosni. Már a földön feküdtem félig eszméletlenül, amikor felsírtál. A hangod visszatartotta attól, hogy ott agyonverjen. Otthagyott a földön. Csúszva-mászva a fájdalomtól, valahogy eljutottam a bölcs?dig, magamhoz öleltelek és elkezdtem egy altatódalt dúdolni neked, akkor énekeltem utoljára.
A fia némán hallgatta édesanyját. Tehetetlen fájdalom marcangolta a lelkét. Szíve hevesen dobogott. Visszagondolt gyermekkorára. Félelem kísérte ifjúkorát. Látta anyját, aki szinte alva járt a házban, aki még az utcára sem merészkedett ki. Ott volt az apja, aki lépten-nyomon szidalmazta, és néha el?tte is megütötte. Apró gyermekként beült a kemence sutba és fülére tapasztotta kezeit, hogy ne hallja a szidalmakat. Anyja némán t?rte, soha nem szólt vissza. Éles emlékként ?rizte elméjében, amikor meghalt anyai nagymamája. Feketébe öltözve mentek a temetésre. Anyja egy szál vörös rózsát adott a kezébe, hogy dobja bele a sírgödörbe. Apja veszettül kitépte a kezéb?l, a tüskék véresre sebezték tenyerét, eldobta, de el?tte darabokra törte. – Nem – mondta határozottan.
Katonai iskolába járt. Apja nem akarta, hogy földet túró paraszt legyen. Rangot a nevünknek! – hangoztatta sokszor. Nem ellenkezett az apjával, mint anyja, ? is behódolt neki. Nem s?r?n járt haza a szül?i házba. Katonáéknál nem volt nehéz beilleszkednie, mert az otthonról hozott szigornak itt nagy hasznát vette. Karácsonyi szünet volt, amikor arra ment haza, hogy apja észt veszejtve veri az anyját. Elkapta a csuklóját, belenézett apja vért?l izzó szemébe és megkérdezte t?le: Miért? Egy pillanatra meglep?dött, hogy fia megállásra késztette.
– Engedd el a karom! – sziszegte.
– Addig nem, amíg meg nem ígéri, hogy nem emel többet kezet édesanyámra. Egy darabig egymást méregették, a szobában vágni lehetett a feszültséget. Édesanyja mellé lépett és halkan csak annyit mondott: hagyd édes fiam. Elengedte apja csuklóját. Miel?tt becsukta maga mögött az ajtót, visszaszólt az anyjának.
– Édesanyám, tudja, hol talál. – Nem volt többé otthon a temetés napjáig.
– Sajnálom. Édesanyám, ne haragudjon rám! Bocsássa meg nekem, hogy hagytam! Sokszor feltettem magamnak a kérdést: Maguk miért élnek így? Megkérdezni sosem mertem. Talán, a tudatlanságommal nyugtattam magam, amiért nem tettem semmit ellene.
– Nem tudtál volna semmit tenni. Hidd el. Legfeljebb megölt volna mind a kett?nket. Te tartottad vissza attól, hogy elpusztítson engem. Gy?lölt. Az els? pillanattól. Nem értettem. Évek teltek el, amikor megkérdeztem: Miért? – Csak – felelte. Egy szörnyeteg mellett éltem le az életem.
– Aggódtam magáért és visszamentem a temet?be. Láttam a sírt, ami… megmaradt bel?le. Édesanyám, hagyja, ne menjen ki többet oda!
– Kimegyek. Addig fogok kijárni, amíg a földdel teszem egyenl?vé. Akkor megyek ki utoljára, ha már egy apró domb sem fog látszani. Nem akarom, hogy nyoma maradjon annak, hogy élt, hogy hol lett elhantolva.
2009. szeptember 26.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 11:15 :: Adminguru
