Szelekótya mese a Nemeréről
Ebben a csodálatos világban, amelyben élünk, létezik egy annál is csodálatosabb hely, mellyel nem vetekedhet a régi mesék Tündérországa se. Ez a hely délceg hegyek, bogárhátú dombok, napfényes fennsíkok, szorgalmas emberek lakta medencék országa, melynek neve: Erdély. Erdély délkeleti csücskében, a Kárpátok ölében találod Székelyföldet és azon belül a Háromszéki Medencét. Az itt lakó, bátor emberek a háromszéki székelyek, kiknek múltjában és jelenében izgalmas események történtek és történnek a mai napig is.
A Háromszéki Medencét köröskörül hegyek koszorúzzák, s a hegykoszorú belsejében városok és falvak közt buzogva ereszkedik alá a Nagyhagymás hegységből a fürge Olt, és a Nemere hegységből eredő, a felső Háromszéken átsiető Feketeügy. E két folyó közt magát békésen kínálja a Székelyföld áldásos Kánaánjának is nevezett Szépmező, melynek földjét a két folyó vize gazdagon termő vidékké varázsolja. Ezen a napfényes sík mezőn terem a háromszéki emberek kenyerének a búza.
A Háromszéki medencét védőbástyaként ölelő hegyeken kemény törzsű bükk és délceg fenyőfák nőnek az ég felé, s a fák közti bokrok sűrűjében nyáron barnamedve csemegézi a málnát. A hegyek gyomrából források törnek a föld felszínére, melyeknek áldott vize úgy pezseg, mint a bor. Ezért is nevezik a székelyek ezt a ritka gyógyerejű vizet borvíznek.
A háromszéki székelyek erősek, mint a bükk és bátrak, mint a fenyők, nem ijednek meg a saját árnyékuktól. Megedzette őket a havasi friss levegő, a kristályvizű patakok, a borvíz, no meg a vizeket dermesztő téli hidegek, amelyeket a hegyekben kószáló szelek hoznak magukkal, amikor lejönnek a völgybe. Ilyen szél a Nemere is, Háromszék rettegett szele, amely ősidők óta, különösen télen, ha kedve tartja, elindul a Csíki Havasok Nemere hegységéből, amelyről e szél a nevét is kapta, átbukik két hegy között az Ojtozi hágón és erejét fitogtatva portyázik Háromszéken. Nem kerüli el Sepsiszentgyörgyöt se, Háromszék legnagyobb városát, amely sárkányölő Szent Györgyről kapta a nevét és az Olt két partjáról nézegeti magát az itt békésen csobogó folyóvíz sima tükrében, amelyet az erre száguldó Nemere gyakran felborzol. Nagy erejű, fagyos leheletű szél a Nemere, mindenki tudja róla, hogy „egy sóhajtásával a sáncba csapja az ökrös szekeret terhével együtt. De ha rendesen fújni kezd, sokan nem élik túl, ha a téli szabad ég alatt találkoznak vele.”
Olyan egyfajta „bolond lyukból bolond szél” ez a miénk, sokszor bosszantja az embereket.
Ezért történt egyszer, hogy a mókás kedvű esztelneki székelyek elhatározták, eladják Nemerét az ördögnek, hadd vigye el szellőztetőnek a pokolba. El is hívták hát őkelmét. Úgy döntöttek, ha birkózásban legyőzi, akkor elviszi. Órákig birkóztak, csűrték, csavarták egymást. Földhöz vágta az ördög a szelet, hogy az megnyekkent, de a szélcsend nem tartott sokáig. Nemere feltámadt és még frissebb erővel támadt. Elkapta az ördögöt, felpörgette az égig, onnan le a földig, falhoz lapította, aztán újra elkapta, maga körül megforgatta, majd ráunt és otthagyta. Látva, hogy még nálánál is nagyobb szélcsappal áll szemben, hát nem vitte el az ördög, inkább úgy elfutott, hogy csak a szomszéd falu határában állt meg, hogy összeszedje maradék erejét.
Máskor megpróbálták ráruházni a félnótás szelet egy juhászkutyára, hadd vigye el, terelgessék együtt a juhokat a havasokban. A komor eb beleegyezően kaffantott, bozontos farkával intett a szélnek, hogy kövesse, és elindultak. Egy darabig egy irányba terelték a nyájat, amíg a szél meg nem unta. De megunta, megelőzte őket, szembefordult a nyájjal és visszafelé kezdte hajtani azt. A kutya majd megveszett dühében. Megpróbálta elkergetni a szelet, de az csúfot űzött belőle. Hol fölötte, hol mögötte, hol előtte, hol a nyomában süvített, amíg egyszer ezt is megunta, és más szélhámosság után nézett.
Látták az emberek, hogy az ördögnek se kell, a kutya se veszi hasznát a szelekótya Nemerének, úgy döntöttek hát, ha már nincs más választásuk, ők fogják megzabolázni a féktelen szelet. Csak a megfelelő alkalmat várták, hogy elhúzhassák a nótáját.
Nemere hírét vette, hogy az emberek meg akarják leckéztetni és egy jeges téli napon újból megjelent a vidéken. Felfuvalkodva sepert végig a Kovászna környéki hegyeken. Fenyőfákat döntött ki tövestől, döngött a föld, amerre elszáguldott. Bőszült nagy erejével emberekkel viaskodott, házaikat megtépázta, állataikat szerte-szét kergette.
Most már elég, mondták egy másik háromszéki faluban, Rétyen, a furfangos eszű székelyek, itt az ideje, hogy móresre tanítsák a huncut szelet. Hogy tették, hogy nem, de az a hír járta akkoriban, hogy egy késő őszi napon, amikor épp a kertek fáinak kopár ágait cibálta, az emberek elkapták Nemerét, gúzsba kötötték és felvitték az üvöltő szelet Rétyi Nyírtől nem messze a Bodzai hegyek közé, ott bezárták Szacsva várának ódon tornyába, ahol valamikor óriások tanyáztak, de akkor épp üresen állt.
Egy ideig még Eresztevényen is hallhatták, amint a torony rabságában vergődő szél zúgolódva siratta elvesztett szabadságát.
Hírét vették a Brassó környéki hegyekben kószáló szelek is, hogy szelekótya társuk fogságban sínylődik. Összesúgtak hát, és elindultak, hogy kiszabadítsák. Zúgva söpörtek végig a tájon. Egyszer csak a nagy fergetegben, a torony ablaka kivágódott és kissüvöltött rajta a kötelékeitől megszabadult Nemere. Úgy elszáguldott vissza Ojtoz felé, hogy megköszönni is elfelejtette társainak, hogy kiszabadították.
Nemere azóta is számtalanszor meglátogatja, különösen télen és tavasszal, a háromszéki hegyeket, s az annak lábánál elterülő falvakat, városokat, s hogy a székely atyafiak kedvében is járjon, friss levegőt hoz magával a havasokból, s míg kujtorog a házak közt, a szennyezett levegőt messze tereli Szépmező felé, és ott úgy szétszórja, hogy még egy leheletnyi se marad belőle.
A háromszéki székelyek hálából, a jó levegőért cserébe, megtanultak a Nemerével együtt élni, és soha többé nem próbálták rabságra ítélni.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.22. @ 19:41 :: M.Simon Katalin
