Sylt partjain
/Epilógus Nagyapám,
Szász Lajos naplójához (1944-45)/
Járt ott valaki oly régen, mit nem akart,
de régmúlt napok akkor nem kérdeztek,
Észak partjain vágyat, tervet
kényszerhajtott hónapokba ?ztek,
majd hivalkodtak, csúfolódtak
és hitehagyva küldtek oly vidékre,
hol a szó és hang nem szép dalnak éke.
Mondd, Te hogy indultál bakancsvágta lábakon
és ki tudja milyen cinikus hatalom
közönytömött zsákjával hátadon
csak mentél, …. a semmibe mentél?
Értelmét – mert gondolataid mindvégig
féltve meg?rizted -, kerested magadban
az ön- és korigazolást,
leírva mindazt, mit rajtad kívül ott senki más.
Ilyen napok voltak.
Olyan napok, melyben lopva jelét súgtad annak,
hogy az aranyszín gondolat ott és ma is,
csak az ember józan értelmén sarjad.
És ma?
Vajon most milyen víz és hogyan
simítja az északi partokat,
milyen szél fújja Sylt homokbuckáin
a karcsúszálú, sómarta f?hajat?
Mert mi itt hosszú utad bizonyságán
példát élünk, hogy érthetetlen,
fejthetetlen id?k korbácsán is
csattanhat aranyszínben játszó szó,
itt, ott és máshol.
