Régen találkoztunk, Édesapám.
Tudom, hiányzott nekem is, neked is, hogy sokáig nem jártam feléd… Még a nyár elején, június havának huszonnegyedik napján találkoztunk, amikor a harminchetedik évfordulója volt annak, hogy békét, nyugalmat találtál. Akkor beszélgettünk utoljára egy jót, azóta — bár minden nap gondolatban meglátogatlak — nemigen volt rá alkalom, sem idő. Hogy mondod? Az időre nem illik hivatkozni? Igen, azt hiszem, megint csak igazad van, mint mindig. Annyi ideje mindig kell legyen az embernek, hogy a szeretteihez elmenjen. Szégyellem is magam érte, hidd el… Azóta eltelt a halottak napja is, és akkor kinn voltam nálad, de egyszer, régen megbeszéltük — emlékszel? Persze, hogy emlékszel —, hogy aznap éppen csak jövök, egy percet itt maradok, és megyek is tovább. Azon a napon nem lehet beszélgetni, ezrek jönnek a temetőbe, sokan nem is hozzátartozókhoz, csak megnézni, kinek a sírja marad virág nélkül, s ebből máris világraszóló pletykákat gyártanak. Egyetértünk, Apám, rossz irányba változnak az emberek. Néha magam sem tudom, el tudok-e még igazodni közöttük. De azt hiszem, addig, ameddig a te tanácsod szerint élek — Légy mindig őszinte, fiam! —, addig nagy baj nem érhet. Legfeljebb az őszinteségemért, de azt meg már megszoktam.
A legutóbbi, kora nyári beszélgetésünk mindössze inkább amolyan alapkérdésekből állt, amelyekben érdeklődtél, hogy érzem magam, hogyan élek. Akkor azt feleltem, jól vagyok, köszönöm. Aztán, azóta történt egy és más. Nem, nem, még mindig egyedül lakom, ez — azt hiszem — így is marad már. Ámde volt egy rövid időszak, amikor igencsak közel éreztem a veled való találkozás örömét és idejét, de az orvosok most még adtak egy-két év haladékot nekem. (Csak azt a nyavalyás cigarettát tudnám elhagyni.) Kell is, mert rendbe akarom szedni a dolgaimat…
Légy mindig őszinte mindenkivel, fiam! Ezt adtad nekem útravalóul, és én ezt megfogadtam eddig mindig az életemben. Egyetlen egyszer nem fogadtam meg a tanácsodat, és ezért most keservesen fizetek. Emlékszem, egyszer azt is mondtad nekem, hogy az életet kölcsönbe kapjuk, azt vissza is kell adnunk. S a kölcsön díja mindig attól függ, hogy hogyan sáfárkodunk az életünkkel, hogyan éljük azt, hogyan viselkedünk az emberekkel szemben. Ha hibázunk, akkor néha nagyon sokat kell fizetni.
Most hibáztam, Édesapám. Egyetlen ügyben hazudtam, és nemrégen fény derült rá. Olyan emberrel szemben nem voltam őszinte, akit pedig a világon mindenkinél jobban szeretek, és tudom, hogy ő is szeret engem. Nagyon megbántottam, és nem mentség az sem, hogy csakis azért tettem, hogy őt meg ne sértsem. Mit tennél, Apám, az én helyemben? Hogyan oldjam meg, hogyan hívjam vissza őt magamhoz?
Most azt mondod, tudsz róla. Ti, ott fönn, mindenről tudtok… Gondoltam én, éreztem a legelső napon az apai korholást, szégyelltem is magam nagyon, furdalt a lelkiismeret azért, mert megszegtem az Apámnak tett fogadalmamat. Mit tegyek hát, Édesapám?
Igen, azt gondolom, igazad van. Utólag csak egyféleképpen lehet helyrehozni, úgy, hogy mindent (mindent!) őszintén elmondok neki. Hiszem, hogy megbocsájt. Te is azt hiszed? Akkor egy a hitünk még mindig. Nem szólsz többet, azt mondod. Talán nem is kell, hiszen mindent elmondtál, amit tanácsként adhattál nekem. Megfogadom, így fogok cselekedni. És ezután is mindig így fogok cselekedni.
Tudom, hogy az unokáid is jártak erre november elsején, családjukkal. El kell nekik nézned azt, hogy ritkán tudnak hozzád látogatóba jönni, de biztosan tudod, hogy nekik, fiataloknak tényleg nagyon kevés szabadidejük van.
Ígérem, én sűrűbben erre járok majd. Remélem, mire karácsonykor eljövök hozzád, akkor már sokkal boldogabb hírekkel érkezem. Szoríts értem…
Köszönöm a jótanácsot, Édesapám.
Köszönöm, hogy ott, fönt is vigyázol rám, és segítesz.
Isten áldjon érte.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.28. @ 12:16 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
