Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó főszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ottfelejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár, tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öregember huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, melynek egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.
— Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? — dühöngött magában a kosaras.
— Pucolj, komám — fészkelődött a másik —, amíg jó kedvem van!
Ismét egymásra néztek.
— Szép — bökte oda a horgas orrú.
— Szép.
— Eladja őket? — biccentett az üres üvegek felé.
— Maga mit gondol?
— Pukkadj meg! — gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
— Jó étvágyat! — futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
— Na, egyen maga is — enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.30. @ 13:00 :: Petrozsényi Nagy Pál