Mert ugye, egyszer már írtam, szerintem nincsenek véletlenek.
Ma megint ez a hihetetlen magasságokba szárnyaló, mondójának igen nagy bölcsességét jelző okosság jutott eszembe.
Reggel telefonon bejelentkezett édesapám, ha otthon vagyok, beugrana hozzám, ezért, na meg egy kis azért. Örömmel vártam, ritka, kincset érő pillanatok manapság, ha kettesben leülhetünk beszélgetni. Főztem friss, erős kávét is, mert én nem élek vele, tudom, ő a nap bármely pillanatában szívesen kortyolja.
Kimondhatatlanul jólesett látnom hófehér haját glóriaként szikrázni, a gyönyörű napsütésben! Nevetve nyugtázta, bármennyire igyekszem, nem karcsúsodok, és a korom sem lesz kevesebb, egyetlen nappal sem.
Édes öregem!
A furulyáimat vette legelőször észre a nappaliban, s természetesen azonnal felkapta, billegtette vaskos ujjait a lyukakon.
— Nocsak, elővetted őket? A hegedű is megvan? Tudsz még játszani rajtuk? Eh, Bartók, Kodály… — legyintett, amikor egy kis dalt az altfurulyán eljátszottam.
— Apa, ez népdal! — mondtam mosolyogva.
— Tudom. Ugyanaz. Én apám nótáit szerettem mindig fújni, meg citerázni. — tett pontot a téma végére.
Imádom, amikor megjegyezzük szavainkat egymásba öltve, hogy „na, de politikáról egy szót se!” És már mondjuk meg szidjuk meg emlegetjük megélt példáinkkal ecsetelve, indokolva véleményünket. Sokban nem tér el, csak ő többet élt, jobban tud összehasonlítani tapasztaltakat. És leül velünk még nagyapám nemzedéke is, akiket ő tud pontosabban, hitelesebben meginvitálni, megidézni.
Az asztalon egy irodalmi folyóirat pihent éppen, amit tegnap hozott a postás, és én, mielőtt megjött, nagy örömmel, szeretettel, azt lapoztam olvasgattam.
Még soha nem beszéltem legszűkebb családomon kívül senkinek arról, hogy néha írásra vetemedem. Neki sem, hiszen tudom, mindenben nagy elvárásai voltak tőlem, s nem is nagyon tudtam annak dicsérettel megfelelni.
— Képzeld Apa! Szoktam újabban írogatni, és most meg is jelent ebben a folyóiratban. Felolvassam? Meghallgatod?
— Na, mifene… a végén még író ember lesz a lányom? — mondta, puhán-simára borotvált szép arcát lefelé fordítva, fekete gombszemeivel valami nem létező morzsákat szúrósan nézve, miután befejeztem. És ha addig nem ragyogott volna a nap, azt hiszem, szomorúságomban akkor is kápráztatóan fényes és meleg lett volna a világ nekem.
Bátorságom erőre kapott, és felolvastam neki az első, egy „naplóban” lerótt mondataimat.
— Tudod, ez csak olyan firka. — s magyarázgattam, miért is „befőtt írás”.
— Nem az ez. Tüske! Ez nekem jobban tetszett. — morogta, és én nevettem. De jól esett!
Mint egy fiatal csikó, lelkem boldogan táncolt, ugrált.
— Tudod-e, hogy az Öriről is írtam? Meg van egy másik is, azt meg találd ki, ugyan kiről!
Olvastam, és boldogan mosolygott, bizony, messze nem a legjobban lejegyzett történetemen, és én nagy gombóccal a torkomban láttam, hogy könnycseppek gördülnek sorsának mély rovásírásával teli arcán.
Ha már úgy benne voltam, meglepetésnek elővettem megmutatni Öregtől utoljára kapott karácsonyi képeslapomat, ami nemrégen került megint kezembe. És hallgattuk a még mindig csilingelő zenéjét. De jó volt együtt nézni a sablonos üdvözlőszöveg másik oldalán nevető betűit! Majd’ tizenkilenc éve, hogy írta nekem…
Jakszi című írásom felolvasásának végére már mindketten sírtunk. Hiszen róla, tiszteletére készült, csak soha nem mertem megmutatni neki. Mindig elképzeltem, csak legyint, vagy pengeéles kritikával illeti farigcsáló munkáimat.
Van, aki biztat, ne legyek kishitű, ha írásról van szó, csak tegyem, minél többször.
Akad, aki eltanácsolna — hihetetlen nagy tudású indokkal — ettől a tevékenységemtől.
Bár apám nem író ember — de nagyon-nagyon sokat olvasott —, és lehet, sokan nem adnának ez irányú véleményére, nekem a legnagyobb dicséret, amit most ő adott. És mintha tőlem is kapott volna valami apróságot…
Áldja, tartsa meg nekem őt az ég sokáig, és nagyon szeretném, ha tudnék neki adni olyan pillanatokat, amikor így mosolyog és így könnyezik.
A többi meg ma nem számít.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.07. @ 22:32 :: Pulai Éva