Megörököltem egy kártyapartit, szegény Lajos megkapta a behívóját.
A három öregasszony nagy érdekl?déssel fogadott és megkérdezte, mióta bridzsezek. – A snapszert szeretem – válaszoltam könnyelm?en.
A hatás leírhatatlan volt. Mint akinek hatputtonyos tokaji helyett borecetet szolgálnak fel, vagy kannásbort a misebor helyett!
Így lettem ötödik kerék a szekéren, habár csak négyen voltunk a szobában.
Mariska volt a legérdekl?d?bb, valamit hallott harangozni. Nem, ez egyszer, nem a füle zúgott, hanem arról hallott, hogy valami firkász lehetek, a lump Lajos régi barátja.
Akkor, ha nem lesz kártya, legalább meséljek valamit.
– Van két történetem – szólaltam meg nagy sokára, miután kivallattak, hol töltöm az estéimet.
Egy esszékötet bemutatóján. A kultúra értékvesztésér?l és a könyvekben, jelesül ebben a könyvben felhalmozott értékekr?l beszéltek az el?adók.
Felolvasás tarkította a beszélgetést. Honnan ismerem ezt nyugodt ritmusú, bársonyos hangot? Jól artikulál.
Mivel a teremben szinte a színész háta mögött ültem, egy-egy bocsánatkér? félmosolyt eresztett meg irányomban, mintha kérdené – intelligens-e a háta?
De ezek a gondolatok mind elszálltak, amikor a lényegre került a sor.
A bevezet?ben az elektronikus kultúráról és a könyv mai helyzetér?l volt szó. Mint érintett megértettem, hogy két egymást követ? el?adáson, az Írószövetség nagytermében, miért láttam annyi céklavörös fej? urat.
Holott a vörösbort a potyázók rég megitták, mire odakerültem. Vagy én is csak a kultúra helyzete miatti mérgemet szerettem volna leöblíteni?
Sebaj, pogácsa és fehérbor még maradt.
Ismerem Bács Ferencet, sokszor láttam a televízióban – anno! De miért ragad meg ennyire ez a hang? Mi a különös oka, hogy ennyire emlékezetes? Rendben van sok filmben szerepelt.
– Igen, A vörös grófn?ben is láttam – szólalt meg Mariska, aki a pletyka szerint öt éve nem ment le a boltba sem. A menye minden héten kétszer bevásárol neki.
Magam is úgy véltem, hozzán?tt a karosszékhez. Fotel mondanánk, de biztos vagyok benne, hogy bakfis korában még fotöjnek ejtette.
Károlyit nem valami nagyon kedvelem, tehát nem err?l lehet szó.
Színház? Mit is játszott a Cseresznyéskertben?
Itt eszembe jut egy harmadik történet. Oroszórán súgtak, és langaléta Borkai csak hallgatott egy darabig, aztán kivágta… nóvij szad! Az osztályban kitört a röhögés.
Manci megpróbálta mederbe terelni a beszélgetést, de bevallom, elkalandoztam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a kor sok jeles színésze közül miért éppen ?? Miért ez a hang?
Akkoriban még mások is érthet?en mondták a szöveget, er?sítés, mikrofon nem volt. Bár mindig az emeletre vagy az utolsó sorba vettem jegyet a közönségszervez?nél – többre nem telt -, de mégis hallottam végig az el?adást.
Na, jó, a vígjátékokat a közönség néha elröhögte. De a poénok olyan jól voltak felépítve, hogy édeskeveset sem zavart.
– Rendben van – mondtam az öreglányoknak -, akkor most jön a második történet.
A tízedik emeleten lift sokszor hangosabb volt, mint a televízió, de csodálkozásomra vendéglátóm húsz év körüli lánya sokszor berohant a szobába, talán még köszönni is elfelejtett és mereven bámulta a képerny?t, majd ahogy beviharzott, ki is ment a másik szobába.
Kérd?en fordultam a barátn?mhöz, egy els? generációs értelmiségi hölgyhöz, akinek kellemetlen szokásait feltehet?en a szakmája számlájára kell írni.
Biztos vagyok benne, hogy hallgatóságom itt elvesztette a fonalat, de ez soha nem zavart meg a mesélésben.
Valamikor a hatvanas évek közepén egy kiöregedett úszóbajnok megn?sült.
– Versenyúszó volt a férjem – fejezte ki magát vidéki származású, kissé id?sebb partnerem.
Kellemetlen tulajdonságai közé tartozott hangos orgánuma, kellemetlenül parancsoló hanghordozása. N? létére? Vagy éppen azért?
Kezdtem magamat is gyógypedagógián ápoltak közé sorolni, de meghallgattam a történetet. Id?közben a filmnek vége lett, hogy mi volt a vége, sosem tudom meg. A stáblista alatt szólt a zene.
Partnerem rátért válása tragikomikus történetére. A férje is tanárember, az úszást régen abbahagyta, de színésznek is beill? alakját nem veszítette el.
A feleség, amikor végre a konyhai teend?k vagy dolgozatjavítás után ágyba kerültek, valami szúrós tárgyra feküdt rá.
A férjnek balsejtelmei támadtak, amikor el?húzta az inkriminált tárgyat. Kedvenc tanítványa, Ildikó a kocsiban a kárpitot végigtapogatva lázasan kereste a fülönfügg?jét, de az nem kerül el?!
Így aztán a férj – nevezzük Sándornak, ne fedjük fel inkognitóját – töredelmes vallomások közepette elköltözött a feleségét?l és a serdül? leányától.
Hogy a feleség kellemetlen és szigorú hangja ezután alakult-e ki, vagy a férje éppen ez el?l menekült a fiatal lány karjaiba? Örök rejtély marad ez is! Sándort sosem láttam.
Mint ahogy a saját lánya sem látta többé. Tizennyolc éves korában, Ildikó, az új asszony kitépte a karjából a mostoha testvérét és jelent?s pillantást vetett a férjére.
– Többet nem kell hozzánk jönnöd, elmúltál tizennyolc! – ezek voltak az utolsó szavai, amikor a lánya kezébe nyomott egy ajándékot. Egy csomagot, amiben valami teljesen szükségtelen holmi rejt?zött.
Nekem megmutatták, de én sem bontottam ki. Két éve porosodott a sarokban.
Felajánlották, vigyem el a gyerekeimnek. Node látatlanban?
Így hát ottmaradt.
Viszont Sándor az elmondás szerint megszólalásig hasonlított Bács Ferencre. S?t! A hangjában is valami hasonlóságot vélt felfedezni a lánya, aki ezt a születésnapot az életben nem felejti el.
Befutott Mariska menye, leültették kártyázni, negyediknek. Gyengén, de tudott bridzsezni. Kelletlenül leült az asztalhoz, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a történetem utolsó mondatait felfogja.
Felpattant a székr?l és valami kávéf?zés ürügyével kiviharzott. Közben halkan megjegyezte, mintegy magyarázólag: – Tudjátok, hogy azt az üzletet, ahonnan a múltkor romlott párizsit hoztam a Mamának, bezárták?
Nem ismertem fel, ennyi év után. Több mint húsz év és két gyerek sokat változtat egy n? alakján. Id?közben szemüveges lett ráadásul.
Magam nem hordok még távollátó szemüveget, elmegyek a szemészetre a jöv? héten.
A légkör megfagyott, Mariska kezébe vette a távirányítót. Ez azt jelentette finoman, hogy ki vagyunk dobva, vége a kártyapartinak.
Nem mozdultam, hiszen a kávéra vártam, amely csak nem akart megérkezni.
A képerny? fekete volt. Némi kárörömmel vettem tudomásul, hogy a szappanopera elmarad. Alehandró nem fogja szekálni Huanitát? Vagy a Rózsában nem folyik az intrikálás? Mit tudom én, nem szoktam egyiket sem nézni.
A felirat kijózanított, a televíziót, ahol a romlott kultúrát árulják, csak húsz perc adásszünetre kötelezték, így a sorozat epizódja késni fog, de sugározzák!
A kávé viszont elmaradt, történeteimre senki sem figyelt. Elköszöntem.
Leértem a sarokra, nem vagyok éppen törpe, így a kalapomat leverte az állványzat, amely alatt a bezárt üzletet ki lehet kerülni.
Felújítás miatt zárva! Ez a felirat került a szemem elé, amikor lehajoltam, hogy felvegyem és leporoljam a kalapomat.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.19. @ 17:25 :: Radnai István
