Ma már kétséges, hogy meg lehet-e tudni, Józsi aznap miért maradt otthon.
Egy dolog azonban biztos, porszívózott. Hogy kiborította-e a hamutálat? Vagy éppen csak meg akarta lepni Piroskát, a feleségét?
Csak éppen ráért és jó hétvégi program ígérkezett?
Piri, egyre idegesebb lett, az írógép begy?rte az indigót, a levelet újra kellett volna írni. A kollégan?je nem jött be, különben nem ült volna a géphez.
Talán szólt a f?nökének, hogy elugrik egy félórára, vagy mégse?
A villamoson sem tudta volna megmondani senkinek, ha hirtelenjében rákérdeznek, ideges volt, menni, hazamenni, valami történt!
Más nem érdekelte, akik látták, azt mondják magában beszélt. A szájmozgásából gondolták, mert a villamos a kanyarban sikongott, egyébként meg dohogott, fékezéskor sivított és visszadolgozott az elektromos hálózatba.
Áram nélkül ma már elképzelhetetlen az élet, de ez már legalább ötven éve így van Budapesten.
Nem csengetett, a családi szokások szerint a férje nem hagyta a zárban a kulcsot. Vagyis dehogy!
? ment el aznap hazulról, a gyereket is vitte. Józsi még aludt, ráfordította kívülr?l a zárat.
Nem gondolta, hogy ennek jelent?sége lesz, akár nyitva is hagyhatta volna az ajtót. Micsoda szerencse!
Végre – gondolta, mikor bejutott a lakásba. Csend volt, a rádió nem szólt, a porszívó egyenletesen zúgott, se el nem halkult, sem fel nem hangosodott, mintha a sz?nyegen szenvedne.
Szép, nagy kéziperzsa van a nappaliban, ahonnan az erkély nyílik a fasorra.
Némi huzatot érzett, amikor a bejárati ajtót belökte, de oda sem figyelt. Délel?tt – szell?ztetés. Ez természetes.
Ha mindez annyi ideig tartott volna, mint amennyi id? alatt Piri elmesélte – pedig most Józsi nem szólt közbe -, nem lenne értelme megírni az esetet.
Igazából, gondolkodás nélkül berontott a szobába, a bejárati ajtót becsukta-e, meg nem mondaná!
Józsi a földön feküdt, egyik kezével az ablakpárkányba vagy a f?t?testbe kapaszkodott, a másikkal a nyeles porszívót markolta. Tudod, ezt az újfajta porszívót nem húzod magad után, a kefén nyugszik, és így húzod ide-oda, gégecs? nincs, egy rövid egyenes cs?darab vezet a szívófejhez vagy a keféhez.
A drót felül csatlakozik, a fogantyúja is cs?, csak – elvileg – szigetelt. Ez a cs? kissé feléd hajlik, hogy jobb fogása legyen.
Na, ez volt a Józsi másik kezében, aki egész testében rázkódott, de szólni nem tudott. Pár perce történhetett, hogy megbotlott és elesett. Nem, inkább azért feküdt a földön, mert nem tudta elengedni a porszívót.
De fel akart állni – vethetnéd közbe.
Igen – lenne a válasz -, elszédült és a f?t?testbe kapaszkodott bele. Másképpen nem történhetett, mert a parketta és a sz?nyeg elvileg szigetel.
Elvileg, erre Pirinek nem volt ideje! Valami ösztöne súgta, hogy nem a férjéhez, hanem a konnektorhoz rohant, lehajolt és kitépte a zsinórt. Dermedt csend lett, az ablakon túl valami madár énekelt, és egy autó fékezett, majd gázt adott. Józsi nem mozdult, nem szólalt meg.
A telefon, villant be Piri agyába! Mennyi a ment?k száma?
Most, hogy tárcsázott, rémlett neki, hogy Józsi nem vette fel a telefont, ett?l lett ideges. Ett?l, és nem a rohadt hivatalos levélt?l, meg a visszahajlott indigótól!
A ment?k hamar kiértek. A nyitva felejtett ajtón be is jöttek, hiszen értelmesen megmondta a Piri, félemelet kett?!
Piri sápadt volt, de szerencsére nem ájult el. Most, hogy már nem zúgott a porszívó, nem volt áram alatt, az asztalon talált pohár vízzel locsolta Józsi arcát. Józsi keze görcsösen markolta a porszívót. Még mindig!
A ment?orvos felszívott egy injekciót. Csigalassúsággal nyúltak el a percek. Piri nem látta, de érezte, hogy az óra mutatója is lelassult, talán visszafelé mozognak a számlapon a mutatók.
Az egyik ápoló, vagy a gépkocsivezet? leültette egy székre, a Pirit.
Szólt hozzá, megkérdezte, milyen nap van és hányadika, sokára válaszolt és rosszul.
Józsit hanyatt fektették, mellette volt az orvos vagy orvosn?? A válla és a háta ütemesen emelkedett, az orvosé!
Józsi mellkasa csak akkor mozdult, amikor az orvos er?s lökésekkel szinte behorpasztotta. Valami maszkot, vagy ballont tettek a szájára, a Józsiéra.
Egyszer csak kinyitotta a szemét. Te jó Ég, Józsi csak most nyitotta ki el?ször a szemét!
Észre sem vette volna a Piri, hogy le van hunyva, hiszen ? is megszédült. Amikor letette a telefont, kiment az er? a lábából, a szívéb?l, a fejéb?l – ki sem tudta volna nyitni az ajtót. Hiszen nem tudott odavánszorogni. Nem, nem emlékezett, hogy a ment?k csengettek volna. Akkor mégis nyitva hagyta maga mögött az ajtókat.
A ment?k beláttak a lakásba, a fény kintr?l a széles erkélyajtó fel?l jött a szobába.
A telefonkagyló a földön feküdt, a padlón.
Nem, nem Józsi ejtette ki a kezéb?l, mesélte kés?bb Piri.
A ment?k elvitték Józsit, mondták neki, elkísérheti!
Bizony támogatni kellett, pedig ? is kapott valami injekciót. A ridikülje a karján volt-e, vagy otthon hagyta és benne a hetijegyet?
Miért is jutott ez most mind az eszembe? Mert Piri felt?n? szépség volt, túl a negyvenen, de megdobogtatta a kamasz-szívemet! Valósággal szerelmes voltam a vörösessz?ke hajába, enyhén rúzsos szájába, asszonyos csíp?jébe és a vékony derék felett, puhán domborodó mellébe.
Most, amikor eszembe jut, végigborzongok. Esett az es?, amikor a halottas kocsi után mentünk. Józsitól kissé lemaradva, hiszen nem voltunk rokonok. Érettségire kapott öltönyömet pár nappal el?bb kellett felavatnom. Piri, virágokkal borított, lezárt koporsóban, alig túl a negyvenen.
Az eset után, amikor Józsit megrázta az áram, porszívózás közben, Piri orvoshoz ment, mert fájt valamije.
És szokatlanul karcsúvá, légiessé vált. A dereka már nem volt olyan határozott vonalú, a haja fénytelen, az arca sápadt-barnás színt vett fel. Pedig fehér b?re volt, mint minden valódi vöröshajúnak.
?sszel porszívózott Józsi, akkor utoljára. Bejárón?t vettek fel, mert a szívére panaszkodott. Piri sem mert a porszívóhoz nyúlni, talán kidobták és vettek egy másikat.
Józsi otthon maradt két hétig, betegállományban.
Még tíz éve hiányzott a nyugdíjhoz… Így hát visszament az irodába. Az íróasztala az anyáméval szemben volt.
Rend volt a széles asztallapon, az elintézend?k a bal sarkán, egy dosszié nyitva Józsi el?tt.
Mindig ilyen volt az asztala, ha valamiért anyám irodájába látogattam.
Pirir?l kérdeztem, de anyám a szája elé kapta a mutató ujját.
Tavasszal, a ballagás el?tt, igen, akkor történt. Mentünk lassú léptekkel a koporsó után. A koporsóban Piri feküdt, a sors furcsa fintoraként.
Ilyenkor közhelyek jutnak az eszembe.
Beesett szemét és fakó arcát nem tették közszemlére, a lezárt koporsó elé tettem egy szál virágot, a családi koszorút már odakészítették a többi közé.
Emlékszem, eredetileg a sírba akartam dobni a koporsó után.
Esett az es?, de ekkor még nem nyitottam ki az eserny?t, anyám sem. Némán mentünk, Józsi el?ttünk. Nem ingott meg, nem szédült, pedig azért mentünk pontosan mögötte, hogy támogassuk, ha szükséges, hiszen beteg, szívbeteg.
De a koporsóban mégis a viruló szépség, Piri feküdt, vagyis, ami maradt bel?le.
Tavaszi es?, áztató…
Az egyik fán egy gerle turbékolt valakinek. Egy másik átrepült felettünk, a gyászolók és a koporsó felett. Tétován, mintha keresne valamit, és nem hallaná a párja turbékolását.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.16. @ 12:11 :: Radnai István
