Jézuska márpedig nincsen
— mondta apám, és én akkor hat évesen azt hittem, a szívem szakad meg.
— Na de akkor ki hozza az ajándékot? — kérdeztem félszegen.
— Anyád és én — volt a válasz, mely azért rendesen a földbe döngölt. Majdnem elsírtam magam, mert akkor jöttem rá, hogy becsaptak! Becsaptak, mert még levelet is írattak velem a jó Öregnek, amit aztán anyám, vagy apám postára adott. Vagy nem adott? Most mit gondoljak erről? A szüleim átvertek volna, vagy…? Ezekben, a levelekben általában leírtam, hogy mit szeretnék. Persze titkosírással írtam, ahogy csak a pár évesek tudnak írni, és amit csak Ő tudott elolvasni. Aztán amikor eljött az idő, a Jézuska jó magaviseletemre való tekintettel megajándékozott. Most meg kiderül, hogy nincs, és nem létezik! Sosem volt. Vagy mégis? Teljesen megzavarodtam, és attól kezdve valahogy nem vártam a karácsonyt. Illetve, vártam, csak már nem úgy.
Ennek már ötven éve. Most megint közeledik a Szent ünnep, és megint felcsendült fülembe apám szívbe markoló, gyermeket felnőtté tévő mondata. — Jézuska márpedig nincsen. — Ezt a kedvesemnek mondtam, idéztem, amikor arról beszélgettünk, mit vegyünk lányainknak karácsonyra. Petrám — ő a nagyobb — rendben volt. Ő már tudta nagyapjától örökölt bölcsességgel, hogy a jó Öreg nem létezik. Így vele már jóval az ünnepek előtt elmentünk, és megvásároltuk mindazt, amire egy tizenhat évesnek marha nagy szüksége lehet. Amolyan női dolgokat, amiket én sosem értettem, de azt mondta hitvesem és a lányom, a nő ezektől a dolgoktól válik igazán nővé. Legalábbis, a nő érzi úgy, nekem, mint férfinak erről más a véleményem. Persze ez nem fontos, hisz egy házasságban, főleg ott, ahol három nő van a háztartásban, a férfi véleménye nem annyira számat. Ott elég, ha a férfi a számlákat kifizeti, és a véleményét magában tartja. Tehát ott tartottam, hogy meg kéne mondani a kicsinek is, Vandánknak, hogy Jézuska márpedig nem létezik.
— Te meg vagy őrülve? — kérdezte Krisztinám tágra meredt szemekkel. — Hisz megírta a levelet, és várja az ajándékot. — Hol a levél? — nézett rám várakozón, nekem meg az agyam rohangált a fejemben.
Tényleg, hol a levél?
Csak jelzés értékkel mondom, mindez december 24-én reggel történt, kávézás közben. Pontosabban én kávéztam, kedvesem az ajándékokat igyekezett becsomagolni.
Arra emlékeztem, hogy ez a gyönyörű virágszál azt a nyomorult levelet a kezembe nyomta. — Apaaa! Feladod a Jézuskának? — kérdezte.
— Persze, hogy feladom — belesüllyesztettem a táskámba, és… És? Hova a francba tettem?
— Nincs meg — feleltem, és valahogy nem volt kedvem kedvesemmel szemezni.
— Nincs meg?
— Nincs.
— Akkor most mi lesz? — kérdezte várakozón. A kérdésben benne volt, a válasz. Ha elcseszted, tedd jóvá, mert különben…
— Hát, izé… — mondtam — Hisz már vettünk neki egy csomó mindent! — kiáltottam fel. — Ott a ruha, a cipő, a könyv, mit akarsz még?
— Persze, hogy vettünk, csak azt nem, amit ő szeretne. Tehát, mi volt a levélben?
— Nem tudom… nem olvastam.
— Nem?
Megrántottam a vállam. — Mondjuk meg neki, hogy nincs Jézuska, az ajándékokat mi vesszük, és most nem kaptunk azt, amit…
— Te normális vagy? — nézett rám szemrehányón.
Néma csendben, összetörten kevergettem kávémat, feleségem mogorva arccal csomagolta a huszonkettedik „pont jó lesz neki” kardigánt vagy mi a francot.
Aztán eszembe jutott. — Megvan! — kiáltottam. — Bent van a fiókomban.
Kocsiba ültem és berohantam a munkahelyemre, felrántottam a fiókomat, ott volt. Diadalmasan vittem haza. Sietve bontottuk fel. Feleségem szótagolva olvasta Vandánk kacifántos, még bizonytalan, elsős írását. „Kedves Jézuska! Szeretnék kérni tőled egy rózsaszínű, sárga masnis, Gúd báj Skrimlomot.”
— Hát az meg mi a franc? — kérdeztem tágra meredt szemekkel.
— Zsinyumár — felelte feleségem, és várakozón nézett rám.
Aha, szóval ez a Zsinyumár tisztességes neve! A Zsinyumár nevet én adtam ennek a szerencsétlen rajzfilm figurának, mivel úgy néz ki, mintha a zsiráfnak, a nyúlnak és a szamárnak a keresztezéséből született volna. Ráadásul rózsaszínű, és a hajában, vagy a fülén, vagy hol a fenében, nagy, sárga masnit visel. Egyszóval ronda, mint a bűn, de a gyerek imádja.
— Na, indulj! — mondta Krisztinám, én meg néztem rá, mert nem tudtam, hogy hová is induljak. — A játékboltba, vegyél neki egy Skrimlomot.
— Nem kéne inkább megmondanunk neki, hogy nincs…
— Indulás!
Kocsiba ültem, és ami ezután történt, az minden képzeletemet felülmúlta. Zsinyumárt sehol sem lehetett már kapni. Az eladók úgy néztek rám, mintha az űrből érkeztem volna.
— Uram! Ilyenkor Skrimlomot? — kérdezte a magas szőke szemüveges az egyik áruházban.
— Kedves uram! — mondta a másik, máshol. — Fél óra múlva karácsony, maga meg Skrimlomot keres?
— Nem Skrimlom, Zsinyumár! — feleltem neki fogcsikorgatva, erre rezzenéstelen pofával mondta. — Az sincs, higgye el. Különben is, mindjárt zárunk. Mi lenne — kiáltott fel hirtelen —, ha vásárolna a gyereknek egy sárga, kádba való, magától felfújódó Zuttybelét! A srácok imádják! Higgye el, megvesznek érte! Még van belőle pár darab!
— Uram! — kiáltottam fel kétségbeesve. — Nekem Zsinyumár, akarom mondani, Skrimlom kell, és nem Zuttybele! Ha nincs, akkor megyek tovább.
Végül a sokadik helyen, Zsinyumár helyett találtam egy rózsaszínű, nagyfejű Táltos Manót, sárga masnival a nyakában. Nem volt más választásom, megvettem. A színe jó, a masni megfelel, csak éppen egy bájos arcú manó, és nem az a szörnyeteg Zsinyumár tekintett rám.
Rohantam haza. Feleségem rohadt ideges lett, amikor meglátta vásárlásom eredményét.
— Ezt meg mi a francnak vetted meg? Nem fogod fel, hogy Skrimlom kell a gyereknek?
— Nincs — feleltem lehangoltan.
Nem volt mit tenni, becsomagoltuk a Manót, és betettük hátra a fa tövébe, majd lekapcsoltuk a villanyt, és kimentünk a szobából.
Eljött az este. Vacsora után a lányok lelkesen láttak neki az ajándékok kibontásának. Mi ketten idegesek és feszültek voltunk. Amikor Vandánk kezébe kapta a Manót rejtő dobozt, összeszorult a torkom. Arra eszméltem, hogy örömtáncot jár a kicsi, és egy rózsaszínű, sárga masnis, Zsinyumárt tart a kezében.
Feleségemmel nem értettük a dolgot, értetlenül néztünk egymásra.
Ő megkönnyebbülten mosolygott, én csak annyit tudtam dadogni — Jézuska márpedig…
— Pszt! — mondta kedvesen, és kezét a szájamra tapasztotta.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.22. @ 13:11 :: S. Szabó István
