(Erzsébet napra)
Sose hullhat virága a fagyra,
szélfútta rozsdabársony avarra,
kinek szívében tavasz fénye ég.
Jöhetnek viharok, ő csak strázsál
a szerelem éltető varázsán.
Ki ölelni tud, mitől félne még.
Ó, Erzsébetek, Zsókák, Bözsikék,
őrzitek a Föld lüktető szívét
csókoktól mámoros hajnaloknak,
hol ködben fürdik már a sombokor
és dér reszket a foszló lombokon.
Csillagkoszorút fontok a holdnak.
Fürdik a nap fodra, a hó szitál,
fagyott könnycseppek közt az őszi táj
kékezüst szőtteséből kibomlott
kristályegére írom: Élni szép!
Ti vagytok a keringő hópihék,
örök ifjú játékos koboldok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Seres László
