Seres László : Őssejt-robbanás

2010.11.06. Seres László Vers 17
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás

Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam

én is, mikor mindenki elhagyott.

Így  lettem jégkék rontóár, parttalan

őssejtrobbanás, élő tetszhalott.

 

Kiszáradt medrem csobbanatlan holtág,

hol búvó erek omló csendje vonz.

Iszapmélységek nedveim széthordták,

nap se éltet már, szellő se fodroz.

 

Mégis keresem énem, hol van, ki az,

ki eszméletem tükrén át ma rám néz.

Látlak. Már magam ellen bátorítasz.

 

Ahogy arcod befogad s fölém hajol

és babonás félelemben hozzám érsz,

mintha találkoztunk volna valahol.

Legutóbbi módosítás: 2010.11.06. @ 20:25 :: Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.