Már kora gyermekkoromban irtóztam a hulláktól. Mivel öntudatos gyerek voltam, a világért el nem árultam volna senkinek gyengeségemet.
Egy kis alföldi faluban éltem Szüleimmel és húgommal.
Anyám jó asszony volt. Vallásos és szorgos templomba járó. Engem is igyekezett a hit útjára terelni, ezért rábeszélte az atyát, hogy vegyen maga mellé ministránsnak. Szegény jámbor plébános úrnak fogalma sem volt, hogy mire bólintott rá.
Amikor betettem a lábam a templomba, valahogy megbokrosodott a világ. Minden összezavarodott. Pedig én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy csupa-csupa jót tegyek, de ez valahogy mindig a visszájára fordult.
Minden akkor kezdődött, amikor Lajtos Maris néni jobb létre szenderült, és ahogy a többi falusit, a templomban ravatalozták fel.
Mit ad isten… épp aznap romlott el a templomajtó zárja és az Atya megbízott vele, hogy őrizzem a halottat, /nem igen értettem miért kell őrizni… ki lop manapság hullát?/ Ő pedig addig előkeríti a lakatost, aki valószínűleg a kocsmában múlatja az időt hullarészegen.
Már épp a számon volt, hogy visszautasítom a megtiszteltető megbízatást, de eszembe jutott, hogy mit szólna az én drága Édesanyám, ha megtudná, hogy milyen beszari fia van. Ezért aztán nem mondtam ellent.
November lévén korán esteledett. Imre atya, merthogy így hívták a papunkat, rém takarékos ember volt. Csupán két kocsisgyertyát gyújtott a ravatal mellett. Maris néni békésen feküdt a ravatalon. Viaszszínű kezei összekulcsolva, fekete ünneplőjében és kendőjében rém ijesztően hatott rám. Nem tudom, hogy a félelem, vagy a csikorgó hideg kocogtatta fogaimat, de rettenetesen elkezdtem cidrizni.
Fogtam az egyik gyertyát és kimentem a sekrestyébe valami pokróc félét keresni. Azt ugyan nem leltem, de megtaláltam a tölgyszekrény alján az Atya dugi miseborát. Gondoltam melegítőnek nem árt egy pár korty, no meg talán egy kis bátorságot is ad. Nosza meghúztam a demizsont. Szomjas voltam, mert ma disznót vágtunk, és jól megtömtem a bendőmet jófajta hurkával. Nem is olyan lüke a mi papunk, nem akármilyen borral cerebrál az istenadta! Miután kellőképpen oltottam szomjamat, hogy fel ne tűnjön a nedű hiánya, pótoltam egy kis szenteltvízzel és mint ki jól végezte dolgát, visszamentem Maris néni mellé, hogy az őrzésbe hiba ne legyen.
Egy idő múlva érdekes dolgokat tapasztaltam a templomban. Először is Maris néni két példányban feküdt a ravatalon /gondoltam, biztos ikrek voltak/. Aztán elkezdtek dülöngélni a falak, ijnye ennek a fele sem tréfa… földrengés van. Megpróbáltam elfutni, de a lábam nem engedelmeskedett. Eldőltem, mint a zsák. Ahogy kapaszkodtam felfelé a padra, rápillantottam a két Maris nénire. Úgy láttam, mintha a mosoly ráfagyott volna az arcukra.
Gondoltam rajtam nevetnek, erre belőlem is kitört a hahota. No ha már ilyen víg a hangulat, rágyújtok egy nótára. Mivel egy zsoltárt sem ismertem rázendítettem az akácosútra.
A templom akusztikája híven adta vissza mutáló hangom szépségét. Kb úgy hangzott, mintha egy rekedt varjú károgott volna idebenn. Közben szebbnél szebb dalok jutottak eszembe, persze mind elénekeltem.
Észre se vettem, hogy mikor jött meg az Atya a tökrészeg lakatossal, aki hallva csodálatos koncertemet, olyat tett, amit még eddig soha! Kijózanodott!
Az Atya meg csak vetette magára a kereszteket és azt suttogta:
— Távozz tőlem sátán!
Ekkor megtörtént a csoda! Maris néni hirtelen felült a ravatalon és bátorítóan így szólt hozzám:
— Danolj még fiam!
No ettől aztán elszakadt a fonal. A delérium rémes úgy elhatalmasodott rajtam, hogy világomról se tudtam vagy két napig. A kijózanítóban ébredtem… fejem legalább öt számmal nagyobb volt… mellettem hánytál.
Ágyam szélén jó Anyám ült szomorú szemekkel, no most biztos leveszi rólam a keresztvizet… felkészülten vártam a szemrehányásait.
Egyszer csak így szólt:
— Fiam! Imre atya nyugdíjaztatását kérte. Gondolom ismeretlen eredetű betegsége miatt tette. Képzeld! Szegény két napja csuklik és dadog… kicsit mintha rángatózna is. De történt valami jó is… míg Te leittad magad a templomban Maris néni felébredt… kiderült, hogy tetszhalott volt… de valami hatalmas megrázkódtatás érte. A jó Isten ismét megmutatta magát!
Remélem, szegény Anyám sohase tudja meg, hogy az isteni csoda tőlem ered és Maris nénit az én nótacsokrom hozta vissza ebbe az árnyékvilágba.
Ami pedig a halottakat illeti, később sem kedveltem meg őket, akár tecc akár nem…
kalandjaim folytatódtak…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Szeibert Éva
