Ott hagytam abba történetemet, hogy;
Gazsibá miután elhessegette rólam a baromfikat, kirakott a város főterén. Szépen beesteledett, most merre tovább?… no tessék kezdődhet a nagybetűs ÉLET… Ez egy igen nagy tér volt, sokat kellett szöcskéznem az autók között, mire átértem a másik oldalra. Ennyi embert életemben nem láttam, mióta a fülem kilikkant. Megfogadva drága jó Édesanyám tanítását, minden szembejövőnek köszöntem:
— Dicsértessék! Dicsértessék! Aggyonisten!
Elképedtem, milyen neveletlen népek laknak a székesfővárosban, egy se köszönt vissza, aztán egyszer csak egy öreg néni érintette meg a karomat, és azt mondta:
— Ne köszöngess fiacskám! Itt senki nem fogadja!
Az éjszakát egy alagútban töltöttem, ahová lépcsők vezettek le, állítólag aluljárónak híjják az ilyen izéket, bár inkább magamat nevezném annak, mer hogy én járkáltam alul.
Sokáig kóboroltam a városban, mígnem egy nagy épületen megláttam a táblát, amit nagy nehezen kibötűztem: Munkavállalókat felveszünk! – No gondoltam, ha van munka, akkor vállalom. Így helyezkedtem el a Betonútépítő Vállalathoz segédmunkásnak. Kérdezték van-e gyakorlatom a talicskázásban. Má hogyne lett vóna, otthon a Bimbó alól a trágyát mindig én toszigáltam ki taligán az istálló mögé! Még hajlékom is akadt a Boráros téri Munkásszállón. Panorámás hotel volt, az biztos, egyenes adásban láttam, amikor a HÉV beletrafált a váróterembe. Órákig tartott a mentés, sok volt a halott. Nagyon úgy nézett ki, a hullák itt sem kíméltek.
A dolgos évek teltek múltak. Közben kikupálódtam, elvégeztem az ipari sulit, aztán estin végigbukdácsoltam a technikumon.
Szép nagy mafla legénnyé cseperedtem. Kerülgettem is a lányokat, de mikor megneszelték, hogy parasztgyerek vagyok, oszt se lakásom, se kocsim, hát úgy elhajtottak, hogy ihaj.
Aztán úgy döntöttem inkább az asszonyok felé kacsingatok. Meg is akadt a szemem egy bögyös kis asszonykán, akivel gyakran összefutottam a Mester utcában. Mindig egy mokány kis ovis legénykét vezetgetett. Hamar összemelegedtünk, elvált volt az istenadta. Össze is cuccoltunk kis lakásában. Egy kicsit öregebb volt nálam, de a szerelem nem ismer korkülönbséget. Így gondoltuk mind a ketten, persze drága jó Édesanyám nagy patáliát csapott mikor megtudta, hogy az ő deli legény fia borjas tehenet akar elvenni feleségül. Össze is különböztem emiatt a szüleimmel, még az esküvőmre se akartak eljönni. Nélkülük meg nem akartam lagzit csapni, mert amúgy szerettem őket.
Addig tartott a huzavona, hogy közben berántottak katonának. Szállítmánykísérő lettem, vittem én tankot, katyúsát, nitroglicerint, vágómarhát, Egri Bikavért a honvédség berkein belül. Kivonatozhattam magam kedvemre.
Első utamat rögtön egy hulla keresztezte. Elütöttünk egy vasutast. Mostoha sorsú krampácsoló volt az illető, akit elhagyott az asszonya, mert megtetszett neki egy snájdig kalauz. A felszarvazott férj utolsó szava az volt: Arccal a vasútnak! Épp jött a bécsi gyors és mintha elvágták volna!
Nagy nehezen kibékültem a házasságomtól erősen vonakodó szüleimmel és bögyös kis menyasszonyommal hazamentem a Kiegészítő Parancsnokságra, hogy a kézfogóhoz szükséges személyit és anyakönyvi kivonatot magamhoz vegyem, /mert ugyi a katonáktól az irataikat elveszik, amikor berukkolnak./
Naná, hogy éjfélre a budai Osztyapenkó laktanyában kellett volna jelentkezni, de este nyolckor még mindig Kecskeméten, az öregtemető mellett álldogáltunk arának valómmal, stoppoltunk volna, de nem akart megszánni bennünket senki. Egyszer csak egy szürke Robur fékezett mellettünk. — Hurrá! Meg vagyok mentve! — gondoltam és sietve felkászálódtunk a kocsira. Nagy prémes kabátban bajszos, középkorú ember ült a hátsó ülésen.
— Jaj istenem, nehogy egy vámos megállítsa az autót! — nyögtem fel izgatottan.
— Ne féljen fiatalember, ezt a kocsit még soha nem állították meg! — nyugtatgatott a bakterkinézetű ember.
Közben a kocsi rakterében jótékonyan zörögtek a szerszámok. Beszélgetésbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Szegeden voltak egy eseménynél és most Pestre tartanak. Gondoltam valami mozdonyalkatrész hibásodhatott meg, mert az öreg rámkacsintva annyit mondott:
— Tudja barátom, fel kell vinnünk Pestre, mert csak ott szedhetik szét.
Már a Soroksári úton vágtatott a Robur, amikor el kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hirtelen megkérdeztem:
— Mondja kérem! Milyen cégé ez a kocsi?
Az öreg lassú beszédjivel azt mondta:
— Hát a Temetkezési Intézeté!
— Sejtettem!!! Hinnye a zannyát… álljanak meg itt, mi kiszállnánk! Viszlát! — kiáltottam, s gyorsan lekaptam a bögyöskémet és iszkiri.
Akkor jöttem csak rá, hogy bizony hátul nem a szerszámok zörögtek, hanem a tepsik… és végig mögöttünk utazott egy hulla is… akit boncolni hoztak Pestre.
Hazaérve hypót öntöttem a fürdővízbe és benyakaltam két deci kisüstit. Az alapos külső és belső fertőtlenítés után eltántorogtam a taxiállomásra. Pont éjfélkor estem be a laktanya kapuján.
Másnap gyengélkedőre kerültem, heveny alkoholmérgezéssel és hidegleléssel. Állítólag két napig nem voltam magamnál és folyamatosan félrebeszéltem, a katonaorvos-gyakornok pedig egy olyan betegéről írta diplomamunkáját, akiből masszívan áradt a hypó és kisüsti keverékének orrfacsaró bűze.
Nehezen hevertem ki ezt a kalandomat is, bár így utólag, ha elgondolkodom a történteken, azért nem sok élőnek adatik meg, hogy temetőnél hullakocsit stoppoljon!
De ez még mind semmi… a hullák továbbra sem kíméltek, úgyhogy folyt.köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Szeibert Éva
