Tegnapi és holnapi
harangkondulások feszítik
a messzi végtelent,
kútmély csend zúg
az apró dombok közt.
Meggyilkolt álmok suttognak…
Nincs dal, nincs világ,
ami elaltat, ami betakar,
csak ez a MásVilág,
csak ezek a kőhideg,
alvó nyugalmak.
Látlak…
A hajnali magányos zuhanásod.
Sikoly rejtezik szemedben,
a májusi szél még utánad kap,
majd elenged.
Konok homályba vesznek
a veled-napok,
fekete csenddé lesznek
a betűk, a hangok.
Te, aki mindig hátán cipelted
a tegnapok ólomkeresztjét,
s köveket pakoltál szíved köré,
hogy ne érjen utol a halál.
Feladtad.
Most mezítelen arcodra hull
a szitáló köd,
tenyered érdes a hideg földtől,
szívedben búvó hervadás.
Csont karodban
szétroppan a megfagyott idő,
kopott keresztfádat
reszkető fényillat veszi körül.
Hiába a világnyi távolság,
egyszer minden út véget ér.
Magamra hagytál
gyermeki árván,
magadra hagytalak
velem-egyedül.
A tág föld és a széles ég közt,
zsugorodva alszik a hit.
Válladon síró zajok fészkelnek.
Hollótestű őszi hangok.
A kései alkonyatban
fáradtan rogynak térdre a szavak,
már nincs dal, már nincs világ,
ami elaltat, ami betakar,
csak ez a MásVilág,
csak ezek a kőhideg,
alvó nyugalmak.
