– Micsoda beteg dolog! Egész nap halott emberek gondolatai között járkálunk fel-alá! Még a patológián, meg a temet?ben dolgozókat sajnálják, pedig esküszöm, hogy ?k nincsenek ilyen nyomasztó körülmények között. Nekik legalább nem kell nap mint nap ugyanazokat el?ásniuk valahonnan.
– Igen, itt is pont úgy vagy van, mint ahogy a tepsikkel a hullaházban. A kedves delikvens azt mondja, hogy ezt és ezt kérem, mi pedig el?bányásszuk neki valamelyik sorból a „hullát” és esszenciájának lapokba konzervált formátumát a kezébe nyomjuk. Néhány évtized után már a hideg is kirázza ett?l a munkától az embert!
– A delikvens pedig boldog. Megint betelhet a halottak gondolataival. Szépen magába szívja azokat, felkészül bel?lük, majd kimegy az utcára és csacsog, vagy még tud várni egy kicsit és belibben a munkahelyére, esetleg a családját kápráztatja el otthon: unos-untalan el?veszi frissen szerzett m?veltségét, a nagyok aranyköpéseit, az élet nagy kérdéseire adott válaszaikat, saját felismerésként el?adva, úgy, hogy ? ezekb?l nem értett meg semmit, de legalább büszke önnön szellemi magasságaira.
– És így le lehet élni egy életet!
– Pontosan! Az életre azt mondják, hogy bonyolult, de valójában rendkívül egyszer?, hisz le lehet élni önálló gondolatok nélkül is.
– Igaz! Látod barátom, mindig arra jutok, hogy nekünk a legrosszabb. Az emeleten legalább az „él?kkel” foglalkoznak. Bár ennek el?nyére is csak pontosan ennyit lehet megemlíteni. Ezek sem élnek, de legalább el tudják játszani, hogy konyítanak valamit a szellemhez. Az ? dolguk egyébként is nehezebb. ?ket még csak nem is ismételgetik annyit – nem volt száz, százötven vagy több évezredes idejük befutni –, s jó kapcsolatok híján bizony bel?lük sosem lesz megbecsült „él?”, és bár sírjában forgó, de sokat ismételt „nagy”.
– Hát igen. Ma sem az a lényeg, hogy mit mondasz, vagy, hogy hogyan, hanem, hogy jó helyen és jó id?ben tudod-e azt mondani…
– Naná! Nézz csak magunkra. Tud-e valaki nálunk többet a dolgok állásáról? Mi is végigjártuk a szamáriskolát. Eljutottunk a „hulláktól” az „él?kig”, magunkba szívtunk mindent, ismételgettük is ?ket eleget, nem gy?ztünk dicsekedni, aztán pedig csak figyeltünk és vígan kacarásztunk a dolgok folyásán, ráébredve, hogy az egésznek semmi értelme. Pedig az ember évezredek óta az egész értelmét kutatja. Megszállottan keresi azt, gyakran fél vagy egész életét rááldozva. De mi aztán hiába beszélünk. Akárhányszor megpróbáltuk, csak lehurrogtak. Csóró napszámosokként tengethetjük monoton és frusztráló mindennapjainkat egy pult mögé zárva, vagy esetleg néhány tudásszomjas tévelyg?vel bájcsevegve. Ennyit a megbecsültségr?l…
– Hát igen, szomorú. Nem is akarok belegondolni! Na de gyere, menjünk! Mára elég volt! Három perc múlva nyolc! Holnap úgyis extra exhumálásra kerül sor. Leltár! Fárasztó lesz. Megint strigulázhatjuk, hogy hány „hulla”-rabló játszotta ki sikeresen a csipogós átjárót, amir?l még mindenki azt hiszi, hogy heti egy alkalomnál többször m?ködik rendesen. Az is csak a karbantartók eltartására jó…
Ezzel egyikük a kijárat felé indult és megfordította az ajtón logó cédulát. Kívülr?l csak ennyi látszott:
A könyvtár szerdánként zárva tart!
Legutóbbi módosítás: 2010.11.11. @ 12:23 :: Szinay Balázs
