„Oly korban éltem én…”,
mibe fél születni gyermek,
hol az ember asszonyt pöröl, kérve hergel,
míg a világ vádol, s a lelket emészti el,
hogy az bírák el?tt, el nem követett b?nökért felel…
”Oly korban éltem én…”,
hol a kétség erkölcs, s már nem is rögeszme,
melyben bölcs az, ki meri még megélni,
mikor gyónni nem kész egy sem, csak úgy, mint felelni,
kik Istenr?l lemondva, mernek még remélni.
„Oly korban élten én…”,
melyre mondták: „Világ ez, melyben nem segít
(hisz az elme mélyének vége nincs) az önmagunkba zuhanás”,
ezt adja a sorokba komponált tudás,
s csak gondolatokba fullad a lelkiismeret furdalás.
„Oly korban éltem én…”,
hogy nem éltem, tömegekkel csúfoltam ki
csak az életet, kiket még a néha sem menteget,
megállt az id?, s nem látszott eleget
változni semmi az elmúlt fájdalom óta, mi lehetett.
„Oly korban éltem én…”,
hol a háborúk megtörtek, majd susogtak,
fejekben, tollakkal, papírok közt zubogtak,
hol szeretni már nem volt elég, csupán hallgatag,
s a fivér a maga vérére hágott, míg az anyák vacogva jajgattak.
„Oly korban éltem én…”,
miben megtépték az ?szintét,
s magyarázkodnia kellett a szerelmesnek,
volt bátorság tagadni evidenst, s ha a figyelmek megültek,
megloptak a számítók, majd maradék lényedbe temettek.
„Oly korban éltem én…”
mikor már lelkeket toloncolt az „er?ltetett menet”,
s napról napra élte az ember, hogy élete nem kivétel,
?zve sorsát, kínlódva, sikítva, meztelen csenddel,
hátha van Isten, ki még figyel s szánva elnyel.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.04. @ 13:29 :: Szinay Balázs
