A tojásból lett hurka
— Egészségünkre! — mondtam emelt hangon a velem szemben ülő barátnak. Mire az felvette a poharat és mosolyogva bólintott. Nem mondta ki, de látni lehetett azt, hogy egyetért velem. Aztán mesélni kezdte a történetet. Szemével a múltba nézett, hogy lássa apját, ahogy mosolyogva kiötlötte józan paraszt ésszel azt, hogy miként lehetett a tojásból hurkát készíteni.
Felelősség teljes tudatra vallott az ötlet. Az öreg Barta, a nagy bajusza alatt füléig húzta a szája szélét, mikor is a korgó gyomra kiadta a parancsot. Volt itt már elég éhezés és siránkozás. Itt az ideje, hogy végre ne csak a szagával, hanem az ízével is jóllakjon a család. Még nyár közepe volt mikor az öreg felesége beszerezte azt a tizenhárom tojást valahonnan, hogy elinduljon a kolbászgyártás első fázisa: azaz a csirkekeltetés. Mivel nem volt hol kikelteni a tojásokat, ezért az ágyba tették őket a dunyha alá. — Ott jó meleg van mindig — mondogatta az apa. Persze a gyerekeknek nem mondták meg miért nem szabad az ágyra feküdni, csak kiadták a parancsot: — Mától a földön alusztok, mint mi. — Ennyi kár volt a haszonban, mivel az ágy keltetőnek volt befogva, ezért mindenki a földön aludt. Az öreg Barta a feleségével az ajtó előtt, a két gyereke pedig valahol a kályha környékén. Néha a kipattanó szikra még felébresztette a gyerekeket, hogy nosza nehogy mán nagyon mélyen aludjatok lurkók.
Kicsit zavarta az öreget, hogy az asszony tizenhárom tojást hozott, s ez elég szerencsétlen szám, de valahogy túltette magát rajta. Egyszer majdnem a földhöz vágott egyet, hogy csak tizenkettő legyen, de végül a lelkiismerete, nem engedte meg neki. — Még az kéne, hogy a malac egyik szemét eldobjam, vagy mi a fene.
Az öreg álmában is csak kolbász országban sétált.
— Mikor eljön a december, és a hideg kicsípi a kolbászt, hogy be fogunk mi lakni belőle. Álmodta. — Ki kell a kiscsirke, aztán abból lesz tyúk. Azt szépen kivisszük a piacra, eladjuk és a tizenhárom tyúk árából veszünk egy malacot. Pár hónap alatt annyit hízik, hogy meglegyen az áldás. Enni meg csak adunk neki valamit. Lesz valami kis gabona a környező földekről. Szedünk innen is, meg onnan is és így minden ki fog alakulni, akár az erdőből a lopott fa. Annak még a melege is jobb mintha pénzt adtam volna értre, mert forróbb, mint a többi.
Már hajnalban muszáj volt felkelni, vagy feltápászkodni a földről, mert a korgó gyomor nagyúr ám, még azoknál is, akik hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Ahogy felállt, odalépett az ágy mellé és óvatosan bedugta a kezét a dunyha alá. Ahogy az ujjai a tojásokhoz értek melegség fogta el. Hurka illatot érzett és a reggeli sem kellet már neki.
— Mire nekem ez a zsíros kenyér hagymával. Egyék a lurkók. Majd kolbászt eszek jó fokhagymáson. Az lesz aztán az úri eledel.
Boldogan kihúzta a kezét a takaró alól, és elégedett arccal elindult dolgára. Vállára tette a baltáját, aztán elindult ki a közeli erdőbe beszerezni a telire való tűzi fát. Egy órával később a gyerekek is felkeltek. Az asztal már meg volt terítve a reggelihez. Persze anyukájuk már rég elment itthonról és valahol málét vagy kukoricát keresett, de nevezhetjük törökbúzának is, vagy tengerinek. Előre gondolkodott az asszony akár az öreg Barta. Mert ha kikel a csibe, akkor annak enni kell. És mindennek meg van az ideje, akár a málélopásnak. Persze azt is meghagyta a gyerekeknek, ha felkelnek, rögvest evés után fejtsék le azt a zsák málét, mit a dézsa mellé helyezett a kályha mellett. A két gyerek kicsit fanyaron nézte a megterített asztalt. Két szelet kenyér volt rajta, melynek az alján itt-ott enyhén elszíneződött zöldeskékes penészgombák akartak feltámadni, egy jobb élet reményében. Mellette egy borospohárban só, mely eléggé darabos volt ahhoz, hogy tudja mindenki, ez a só a málédarálóval volt ledarálva, és szürke színe arra utalt, hogy a nem túl távoli akolból való, ahova a juhaikat hajtják be éjszakára a gazdák a farkasok elől. Azok is ilyen sót nyaltak, hogy megjöjjön az étvágyuk. A só mellett egy fej hagyma, méghozzá jó nagydarab. És mellette egy rozsdás kannaféleség, melyben libazsír volt. Aranysárga fénye befedte az edény falát és barna foltokban itt-ott nyúladozott a gyerekek fele. Még egy légy is volt benne, mely szerencsétlenül beleragadhatott valahogy, akár a muslicák mellette, és a zsír lassan bekeblezte őket.
— Én ebből már nem kérek — mondta a nagyobbik gyerek.
— Én sem — válaszolt a kisebbik, és szeméből kitörölte a csipát.
— Gyere, menjünk el a közeli almásba, csak akad ott valami harapni való — szólalt meg újból a nagyobbik testvér. S ezt kimondva rohanni kezdtek kifele a házból. Szaladtak akár az űzött vad, de nem félelmükben. Örömükben. A kisebbik néha nevetve kapkodta a levegőt, ahogy a talpa csattogott mezítláb a tarlón és a kiszáradt poros földön. A kerítéseket úgy ugrották át, akár egy zerge, mely át tudná ugrani az egész világot. Már látni lehetett az almást, mikor egy lucernásba értek. De nem volt megállás. Vékony ösvényt hagyva maguk után rohantak át rajta, s közben a kezeikkel bele-belekaptak a nagyobb méretű növényekbe, melyek így beakadva a koszos kis ujjaik közzé, csak úgy gyökerestől szakadtak ki a földből.
Az első almafánál megálltak térdükre támaszkodva és zihálva kapkodtak levegő után. Szívük úgy vert, akár egy kalapács az üllőn. Eltelt egy-két perc, aztán már felegyenesedve kémlelték, melyik fára lenne jobb felmászni. Nem kellett tanítani a famászást nekik. Mintha az anyatejjel szívták volna magukba. Megkapaszkodva kis kezeikkel és talpukkal, a száraz törzsre lépve felhúzták magukat. Bátran másztak ki az ágak legvégére, hogy a legszebb almákhoz jussanak, aztán se szó, se beszéd már tömték is magukba a félig érett gyümölcsöket.
— Addig eszek, míg ki nem pukkadok — motyogta magában a nagyobbik gyerek. A kicsi meg sem szólalt, csak evett.
Miután jóllaktak elindultak hazafele. Egy pár percre belegázoltak a közeli patakba, ahol kicsit lemosták magukról a tegnapi és a tegnapelőtti izzadság nyomait, majd tovább indultak a haza irányába.
— Én annyit ettem, hogy muszáj lesz aludjak egyet — szólalt meg a nagyobbik gyerek.
— Hazamegyek, anya úgyis csak délután jön meg, apa meg kitudja mikor. Alszok egyet, te pedig őrködsz. — Adta ki a parancsot az erősebb.
A kisebbik fiú nem mert visszafeleselni, félve a következményektől. Ahogy hazaértek és megbizonyosodtak arról, hogy nincs senki otthon, a nagyobbik fiú a kisebbiket az ajtó sarkába ültette, hogy nézze, mikor jönnek a szülők. — Ha netán jön valamelyik, akkor szólsz, nehogy az ágyon kapjanak.
Ezután, mint aki jól végezte dolgát rávetette magát a szalmaágyra és kiterpeszkedve elaludt.
A kicsi csak bámulta a horizonton táncoló délibábot, melyben csak a déli napfény keringőzött.
— Jön apa és anya! — kiáltott fel a gyerek egy kis idő múlva. Erre a nagyobbik gyorsan felugrott az ágyról, majd a kályha mellé kucorodott, ahol a kezébe kapta a máléfejtőtt és egy cső málét. Aztán mintha egésznap ezt tette volna, fejteni kezdte a nyers kukoricát. A kicsi is gyors léptekkel lekucorodott a véka mellé, és a lepotyogó szemeket szedegette fel, melyek a vékán kívül estek le.
Az ajtó kinyílt s a szülők beléptek. Az apa egy nagy öl fát hozott be, melyet a kályha mellé dobott, az anya pedig egy félzsáknyi málét tett a fiúk mellé.
— Ennyit fejtettetek egész nap! — kiáltott fel apa.
— És nem is ettetek semmit! — kiáltott anya is a szoba másik sarkából. — Itt hagytam a zsírt és a kenyeret, de hozzá sem nyúltatok.
— Ha nem éhesek, nem éhesek, olyanok, mint én — szólalt meg az apa és derűs szemekkel a szalmaágyhoz lépett, hogy megérintse a családi kincseket. Óvatosan benyúlt a dunyha alá, s megérintette a…
— Mi a fene, mi a…? — S kirántotta a kezét egy gyors mozdulattal, mikor megérezte, a szétfolyt tojásos maszlagot ujjbegyének a végén.
Felrántotta a dunyhát, hogy megbizonyosodjon a lehetetlenről. A tojások ott voltak összetörve, kivéve egyet.
— Ki tette ezt? Fiúk, gyertek ide. Ki feküdt az ágyra?
A gyerekek nem mertek megszólalni.
— Nézd a tojásokat asszony, csak egy maradt meg, de… — ekkor azt az egyet is felkapta és a földhöz vágta. — Ha nem lesz kolbász és hurka az asztalon, akkor lesz majd rajtatok — kiáltott fel mérgesen az apa újból.
Nadrágszíját lekapta, és a két gyereket verni kezdte, ütötte a hátukat, a feneküket tiszta erőből addig, míg azok már a földön fekve sírtak. A hátukon a szíj nyoma vörösen virított. Akár egy hurka.
Így lett a tojásból hurka a Barta családnál, azaz nálunk — mondta a velem szemben ülő barát. Mosolyogva néztem, ahogy visszaemlékezett az apára, aki jól elverte. Az apára kit úgy szeretett, hogy hiába a verés, szeretete és emléke a mai napig ott volt vele, s a kisebbik testvérével.
— Mivel jó volt a történeted barátom, igyunk még egy pohárral — mondtam mosolyogva, majd töltöttem a poharába.
— Köszönöm — válaszolt. — Egészségünkre.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.11. @ 12:00 :: Thököly Vajk