Óriási különbség szomorkodni reménységgel, vagy szomorkodni reménytelenül. De erre nem gondolva rohant végig a sírok között Jancsi, nyomában egy rendőrrel. A fiú kezében egy koszorút szorongatott. Szíve hevesebben vert, mint eddig. Lopni már lopott eddig is, de az inkább nem is lopás volt, hanem inkább csak csenés. De most nem csent, lopott.
— Állj meg azonnal — kiáltott egyre távolabbról a rendőr, aki nem bírt már a fiú után szaladni. Jancsi nem nézett hátra csak előre. A sírok közt úgy ugrotta át az egyik lefedést a másik után, akár egy menekülő áldozat. Érezte, hogy sikeres. Igen, hiába az egész temetőőrség, meg mindenféle lapos kalapos, magát erősnek tartó egyenruhás, őt nem lehet elkapni. Hátra pillantott és megbizonyosodva arról, hogy a veszély egyre távolodik tőle, mosolyogni kezdett. Szeme sarkában egy feketeruhás öreg néni alakja jelent meg az egyik sírkő árnyékában, de azt nem tartotta veszélynek.
— Állj meg, állítsák meg! — hallatszott egyre halkabban a felszólító, parancsoló hang.
— Francokat nektek — ordított fel a lélek a fiúban. — Kell ez a koszorú, igen az én anyám is megérdemel egy koszorút a halála évfordulóján. Már három éve itt hagyott magamra. Csak ő volt nekem kedves ebben a világban. Apám szíjjal vert, ez volt az iskolám, nem volt senki mellettem, nem volt egy cimborám. Csak az utca kölykei kint a telepen.
Mikor már teljesen megbizonyosodott arról, hogy elmúlt a veszély, leült egy kripta tövébe és nagy levegőt véve az égre nézett.
– Anyám, ha látsz engem, akkor tudd, hogy szeretlek téged. Szeretetem jeléül koszorút helyezek a sírodra. Büszke lehetsz rám.
Eltelt pár perc és a pulzusa lelassult. Lépések hallatszottak a száraz avarban. Jancsi, az épület omladozó falához hasalt, óvatosan körbetapogatta a körülette lévő növényzet halott ágait, majd egy száraz karóféleség akadt a markába. Maga elé helyezte, hogy ha szükséges, jól oda tudjon suhintani. Ha kell, akár haláláig harcol a koszorúért. — Igen, az anyám koszorúja.
Lassú lépések, botladozó lábak árnyéka jelent meg, majd egy öreg néni. A kripta mellett volt az ösvény kitaposva mely valahova a külváros irányába vezetett. Aztán megdermedt a test, mikor a fiút meglátta. Kezében a fegyvernek látszó száraz fa, szemében az üresség.
— Miért tetted ezt? — kérdezte az öreg néni bársonyos hangon.
— Ha közelebb jön baj lesz, még rám hozza a rendőrt, menjen tovább! — felelt Jancsi.
— Látszik, hogy anyád nem nevelt meg, miért lopod el a koszorút más sírjáról? — ripakodott rá az öregasszony.
— Anyámat jobb, ha nem veszi a szájára mama, jobb lenne, ha tovább menne, már mondtam — feleselt vissza Jancsi.
— Azért a kis pénzért loptad, hogy eladd a koszorút? Vidd vissza kérlek, adok neked annyit, amennyit ér. — Ajánlotta fel neki az öreg néni
— Nem kell a maga pénze, a koszorú kell. Anyának kell! — vágott vissza a fiú.
— Édesanyád küldött koszorút lopni fiam?
— Nem, édesanyám halott és az ő sírjára viszem, így boldog lesz, mert tudom, lát engem. Büszke lesz rám – válaszolt Jancsi elégedetten
— Miért lesz rád büszke? Hogy loptál. Ha édesanyád lát, akkor azt is látta, hogy elloptad a koszorút és azt is, hogy kiéről. Forogni fog a sírjában szegény. Ha hiszel abban, hogy tényleg lát, akkor az az ember is látott, akinek a sírjáról levetted. Ő mit fog szólni édesanyádnak? Azt fogja mondani odafent, hogy a fia egy tolvaj.
Jancsi összehúzta a szemöldökét, felnézett az égre, majd lehajtotta a fejét és a földet bámulta. Szemében könnyek jelentek meg. Nem szólt, nem könyörgött senkihez. A bot a kezéből kiesett.
— Megvagy! — kiáltott fel egy férfias hang, majd egy pillanattal később a fiú nyakát megragadta egy erős kéz.
— Megmondtam, előlem nincs menekvés! — kiáltott fel a rendőr.
Jancsi nem ellenkezett, megdermedve állt, mintha a lelke már nem is a testében kóborolna.
— Biztos úr, miért bántja ezt a gyereket? — szólalt meg az öreg néni pár lépés távolságból.
— Ez egy tolvaj, koszorút lopott, láthatja ön is asszonyom. Még jó, hogy nem bántotta magát — válaszolt a rendőr.
— De biztos úr, ez a fiú az unokám, és énutánam hozta a koszorút, mert azt hitte… valamit félre érthetett ő is, mint ön most. Azonnal visszaviszi, és már itt sem vagyunk — válaszolt a néni.
A rendőr kicsit bizonytalanul állt, de végül engedett és hitt a bársonyos hangnak, aztán elment.
— Fiam, ne felejtsd el, szomorkodj bánatodban és gyászodban reménységgel, mert édesanyád úgy lesz büszke rád, ha tisztességgel ajándékozod meg őt.
Lágyan lehelt a szél Jancsi arcára, ahogyan szemében az öreg néni bicegő járása lassan, egyre kisebb és kisebb lett, majd eltűnt. A fiú könnyes szemmel visszasétált a tetthelyhez, és visszahelyezte a koszorút. Lassan lépkedett a sírok között, tudomást sem véve a világról. Aztán valahol a temető sarkában megállt egy egyszerű kis sírkő mellett. Rátámaszkodott a kőre, kezeit összekulcsolta és mosolyogva annyit mondott:
— Édesanyám, köszönöm.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.17. @ 11:12 :: Thököly Vajk