Zúzmarát lehelt az éjszaka és fázósan reszkettek a csillagok. Vidáman szállingózott a hó, hogy fehér dunyhává változva, takarója legyen a világnak. Olyan nagy volt a csönd, hogy a Karácsony puha léptei visszhangot keltettek, felkavarták a havat s nyomában csilingelő sziporkák perdültek táncra. A Karácsony halkan járt. Bekukkantott az ablakokon és kéményeken. Bebújt a kályhákba, kandallókba és kemencékbe, hogy ahol szüksége van a háziaknak egy kis békére, szeretetre, ott széthintse a tarsolyában lapuló csodaport. Elég volt beleszimatolnia a levegőbe s máris tudta, hogy az embereknek elkél-e a segítsége, vagy sem. Ha szükség volt rá, már szállt is az aranyló por. Nyomában megszelídültek a rossz álmok, elcsitultak a félelmek és a névtelen ijedelmek.
Az éjszaka egyre rövidült, és lassan ő is útjának végére ért.
Éppen elhagyta volna az apró falut, ahol átvezetett az útja, amikor az utolsó házat megpillantva, elcsodálkozott és megtorpant. Elővette zöld-arany noteszét, belelapozott.
– Nocsak! – mondta. – Ez a házikó nem szerepel a mai útvonalamon! Ám ha itt van, benézek ide is! – letért hát a hóösvényről. Ahogy közeledett felé egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lakja senki. A kerítés bedőlt, a falakról mállott a vakolat s bizony a tetőcserepekből is jó néhányat levert a szél. Az ablakon át látta, hogy a rozoga berendezést vastag por és pókháló fedi. Lemondóan sóhajtott. Fordult volna vissza az ösvényre, amikor vékonyka, kaparászó hangocskára lett figyelmes.
– Mi a szösz! – dünnyögte, s az ismeretlen hang forrását kezdte kutatni. Térdig gázolt a hóban, az elhanyagolt kert minden zugát felforgatta, csakhogy rátaláljon a hang gazdájára. Mert az egyre panaszosabb, gyámoltalanabb lett. Igyekeznie kellett. Addig kutatott, amíg rá nem akadt. A hótakaró alatt borostyán indái szőtték át a kert földjét, s ahogy keresgélt, a lába beleakadt az egyik indába. Elvágódott. Arra kapta fel a fejét, hogy a bal fülét meleg lehelet éri. Felpillantott, és az egyik legkülönösebb teremtménnyel találta magát szemben. Narancssárga-szürke kötött macska ült a havon, kék nyakkendője csinosan megkötve. A tekintete viszont szomorú volt és reszketett a hidegben.
– Miáááááúúúúúúúú! – nyávogta rekedten, majd tüsszentett egy nagyot.
– Alaposan átfáztál! Gyere csak, a köpenyem zsebében jó meleg van! – mondta a karácsony és a cicát óvatosan a zsebébe rejtette. Leporolta magáról havat és haza indult.
A macska csak akkor dugta ki szürke orrocskáját a köpeny zsebéből, amikor már megérkeztek és megérezte a mézes tej illatát. A Karácsony meleg takaróba bugyolálta és elé tette a tálacskát. Lassan, élvezettel lefetyelte a tejet, amikor pedig egyetlen csepp sem maradt, elégedetten kucorodott a Karácsony ölébe.
– Most, hogy jóllaktál, elmesélnéd, ki vagy s hogyan kerültél a romos házhoz?
A cica ránézett és felsóhajtott.
– Kajla a nevem. Ajándéknak készített egy nagymama az unokájának, de kipottyantam a kosarából. A hidegben behúzódtam abba az elhagyatott házba. Vártam, hogy visszajön értem… de nem! Most pedig nem lesz kisgazdám! Egyedül maradtam! – sírta el magát Kajla.
– Nono! Ne sírj! Holnap Szenteste lesz, s ígérem, találunk neked egy olyan gyereket, aki igazi kisgazdád lehet!
– Biztosan?
– Megígérem! Végül is én vagyok a Karácsony! Nem igaz?
– De, igaz!
Így történt, hogy Kajla másnap belebújt a Karácsony köpenyének a zsebébe, s útnak indultak. Sok-sok családnál jártak, mindenhová benéztek, de Kajla még késő estére sem tudott gyereket választani magának. Mindig akadt kifogása. Hol túl durva volt a kisgyerek, hol pedig túl nyafka, vagy mozgékony. Volt olyan gyerek, akitől félt, mert csúnyán nézett rá és megcibálta a farkincáját, és összeakadt olyan kislánnyal, aki kibodorította volna a kackiás bajuszkáját.
– Brr! Micsoda gondolat! – berzengett Kajla.
A Karácsony bizony már fáradt volt. Kimerülten állt meg az utolsó ház ajtaja előtt.
– Na, Kajla! Nincs több család, ők az utolsók! Kérlek, jól nézz körül! Figyelj meg mindent alaposan, és ami a fő: ne dönts elhamarkodottan! Jó?
– Rendben van! – nyávogta a macska elszontyolodva.
Az igazsághoz tartozik, hogy Kajla nem figyelt és egyáltalán nem nézett körül. Egészen elkenődött! Úgy érezte, hogy sosem lesz kisgazdája, akivel együtt aludhat, játszhat, akivel együtt láthat világot. Fejecskéjét mellső mancsaira fektette, és szürke szemeit elöntötte a könny.
Bucó ekkor vette észre a karácsonyfa mögötti sarokban gubbasztó kötött cicát. Négykézlábra állt és bemászott érte. Óvatosan felnyalábolta az állatkát, átölelte és kivitte a szoba közepére.
– Nézd, anya! Mostantól lesz barátja Mirren Morcogi Cicóka Micókának!
– Hol találtad ezt a furcsa kiscicát? – kérdezte Anya
– Hát ott! – és mutatta az apró zugot. Kajla mozdulni sem mert. Félt, hogy cibálni, tépni fogja a kisfiú, vagy átfésüli a bajszát és dobálja majd. De nem! Bucó átölelte, simogatta.
– Anya! őt nagyon kell szeretni! Ő a Karácsony macskája! De… mi lehet a neve? Segíts megtalálni a nevét!
Anya gondolkodott egy darabig. Kézbe vette, megigazította a kék nyakkendőjét.
– Nézd csak Bucó a cica fülét, kajla!
– Akkor legyen a neve Kajla? – kérdezte a kisfiú.
– Igen! Azt hiszem ez az igazi neve. Illik hozzá.
Kajla szívét boldogság öntötte el. Odasimult Bucóhoz. Érezte, hogy igazi gazdára talált benne, s már egyáltalán nem bánta, hogy az előző nap délutánján kipottyant a falusi néni kosarából.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.07. @ 14:12 :: Adminguru
