Én nem olyannak látom önmagam,
ahogy mások szemében tükröződöm,
a kép, amelyre sorra felfűződőn
létrejövök, az gyakran valótlan,
mert nem egyformán látnak, akik néznek,
hisz sokan belülről is látnak engem,
mások csak a külső vetületben
érzékelnek árnyékot, fényeket.
Anyám szemében más a látszat,
ő fénnyel pásztáz, hogyha engem néz,
s varázslottjaként úgy vagyok egész.
hogy kiretusál minden hibámat;
szerelmeimnél sokféle a kép,
s ez változik is érzelmek tükrében,
a közös terep hol pokol, hol éden,
gyökeret így hajt bennünk a lét.
Barátaimnak több a jó és a szép,
mint ami, való, s gyakran ez csak látszat,
s vannak, kiknek én vagyok gyalázat,
mert mindig akad egy-egy ellenség;
az ismerősök közömbösen néznek,
a képem bennük tartós nem marad,
s ha egy pillanat mégis megragad
bennük, talán így ők is jobbnak vélnek.
És gyermekeim szemében, tudom,
némely dologban én vagyok a példa,
s bár sok mindentől egyik-másik fél ma,
mégis követni akarnak az úton.
S még mennyi ember alkot rólam képet,
de valójában egyik sem vagyok,
mert összeraknak, mint az agyagot,
így része leszek egy új teremtésnek,
s Gólemként járok szerte a világban,
akit ők látnak, vajon én vagyok?
A látszatokból egy képzelt alakot
rak össze az, akire rátaláltam.
Pedig senki sem lehet azonos
látszatainak pontos összegével,
a tudat mégis sokszor összeérlel
felszíni képet, s mindent összemos.
Olyanok lennénk, amint a világ vél?
Ezen oly sokszor elgondolkodom,
mert van más lényeg is, más belső tartalom,
mint ahogy a világ minket megítél.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.17. @ 19:32 :: Bonifert Ádám