Hiba-e, hogy hiányosan
értem e kifordult világot?
Ingoványt tapos a talpam,
a színek élénkje kivágott,
szememre ködfüggöny,
fülemre védőháló ereszkedik le,
belep a méla közöny,
beleveszek a rideg hidegbe,
s felsejlik ősi vízözön.
Belülről lesem, ahogy agysejtjeim
birkóznak a ledöngöléssel,
s magányba szakadó ésszel
eltévedek a kor trendjein,
szúette érzelmek sercegnek
két vergődő láng között,
harapok mérgezett almába,
s mikor a létem falba ütközött,
nekidőlök a fakeresztnek,
s letérdelek egy érdekimára.
Jó lenne hinni a látszatokban,
ha elém vetíti naiv képzelet,
terülj, terülj asztalkám várom,
s mint egy mozit, nézem az életet,
visszadobom az aranyhalat,
bár lenne három kívánságom,
azt hallom, amit mondanak,
és az elvárt táncokat járom.
Nem tudom, értem-e, amit elhiszek,
és látom-e, mit elém vetítenek,
nyomasztanak a kanyargó ívek,
bénítanak fertőző hitek,
s mégsem tudok elszakadni,
ez a világ magához láncol,
elfelejtek kapni és adni,
nehezülök a szaporodó ránctól,
nincs menekvés a bezáró sáncból,
sodródó létté válik az élet,
de mégis fontos az, hogy legyek, éljek –
mert nincs még itt az utolsó ítélet!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Bonifert Ádám
