Tavaszodott.
Mindenki éppen a márciusi ifjakra emlékezett, amikor az időjósok sűrű havazást jövendöltek és farkasokat, ami igencsak szokatlan volt ilyenkor, s a tavalyi hóról meg elfeledkeztek a földlakók — mivel az egyszerűen csak elolvadt.
A márciusi hó azonban nem tarthat soká – mivel ez hamar elmúlik, mint életünk —, gondolták csak magukban az emberek, ám meggyőződésükből hiányzott a teljesség.
Felhőanya szokatlanul feketének tűnt, s éppen látványtervezővel ellenőriztette jégkristályait —, mielőtt útnak engedné azokat, köztük legkedvesebb hó-fiával — Hópehellyel, kihez felhőanyaként még intézett néhány anyai intelmet —, annak elindítása előtt.
— Menned kell — s közben nagy fehér sarkköri hóbaglyok kórusának énekével telt be a felhőrendszer —, és már nem tarthat vissza féltő szeretetemnek szorítása sem. A siker felemelő és boldogító útja áll most előtted. Apád nem törődött veled, s nem fizetett gyermektartásdíjat, viszont most az elindulás lázában égsz, s féltelek, nehogy elolvadj, mielőtt elbocsátanálak. Engedd el bátran magad, s ne is tekints többé vissza, mivel még sókristállyá változnál át — amiként Lótnak felesége, ki a hegyre menekülés közben veszett el — hátratekintvén. Páratlan és egyben visszahozhatatlan egy lehetőség így hát ez most, hogy megkapd az égboltozat helyett a csodálatos földi világot, meglátván és megismervén lenyűgöző embereit annak.
A hó-fiú ezután hősies bátorsággal vetette alá magát, s élvezte az élet által elrendelt sorsát – a szállingózást.
Nyilvánvalóan nem volt ez szorongásmentes, mivel nem vágyott a térdig érő hóba, mindazonáltal hóakadályként sem szerette volna megnehezíteni —, az amúgy is elgyötört emberek életét, bár eszébe ötlött a szánkózni vágyakozó gyermeki várakozás gondolata.
A Hópehely úgy szeretett volna elolvadni, hogy áldás lehessen.
A Föld már nem is tűnt idegennek szemei előtt, amikor madárperspektívából éles hó-szemeivel felfedezett egy szép leányt —, s az a gondolata támadt, hogy belehull.
Senki nem gondolná a figyelmes Olvasók közül, de a nőn éppen egy újonnan vásárolt kalap volt —, és ezen landolt le Hópehely.
A kis nőcske hazaérvén meglátta a kalapján lévő Hópelyhet, s mosolyogva lefricskázta azt -, és ez végzetesnek látszott a hó-fiú számára…
Életének eseményei azonban még egyszer visszaperegtek.
Örömmel látta meg felvillanásként felhőanyját, jégkristály testvéreit és nem marasztalta el többé felhőapját sem -, az elmaradt tartásdíjért.
De, hogy mi lett a nőcskével?
Igen evvel még tartozom Kedves Olvasómnak!
A kis nő még azon a nyáron boldog igent mondott, és férjhez is ment.
Majd nagyon boldogan éltek.
Házasságukból meglehet öt gyermekük született, míglen a családapa hópehelyként el nem tűnt —, és a későbbiekben nem fizetett sohasem gyermektartásdíjat.
És ez eset megtörtént.
Persze nem ugyanígy.
A szereplők mind élnek.
Csupán Hópehely hiányzik.
Budapest – 2010. dec. 25.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.28. @ 12:29 :: Bősze Emil Miklós