Ma még minden együtt van ahhoz, ami külön-külön már nem érték többé.
Elhagytak, és most hiányzanak szövetségeseid.
Becsapottnak érzed így magad, s már szívesen kibékülnél a világgal —, mely elfordult tőled.
Sorsod azonban nem hagy nyugodni, és ez érthető is.
Azt érzed mégis, mintha mindenki veled foglalkozna — vagy csupán képzeled mindezt /?/ —, és ez idegileg teljesen kikészít, jóllehet magad lehettél éveken át baráti körödnek a sztárja.
Érthetetlenné lett minden…
Mindhiába lógatod fejed, miután aprópénzre váltottad tehetségedet.
Elnézlek, és már indulnék is segítségedre —, amiből azonban már nem kérsz többé.
Kár volt túlhajszolnod magad, mert ráment életednek lelki kertje — ami közel már a kiszáradáshoz, mit majd a sivatagosodás követ —, be nem tartva a kötelező követési távolságot.
Úgy tennék pedig valamit érted, ám ha egyszer azt mondtad, hogy nem —, úgy tudomásul veszem a dolgot.
Hangulatod valósággal gyászos, noha sikerült lezárnunk a kettőnk között még meglévő vitás kérdéseket.
Gondjaid azonban továbbra sem akarnak maguktól megoldódni, s ez semmiképpen nem magyarázható tejérzékenységeddel.
Elszántnak mutatod mégis magad, mint akinek eredeti terve felboríthatatlan.
Mintha csak valaki megmérgezte volna gondolkodásodat, miközben érzelmi világodat meg teljességgel felaknázta.
Te tudod.
Félek, nem fogod kibírni!
Önfejűségedet kamatostul kell majd megfizetned, amihez kevés lesz majd — a még nálad lévő aprópénz.
Ma azonban még minden együtt van, mindazonáltal bőröndjeidet összepakoltad és felsorakoztattad.
A holnapot most egyikünk sem várja.
A holnap azonban mindkettőnkre vár.
Ígéreteivel.
Kihívásaival.
A mát azonban nem hozza vissza többé — senki…
Budapest – 2010. dec. 09.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.12. @ 11:54 :: Bősze Emil Miklós